20131216 - Isten csodája, hogy még áll hazánk - Berkesi Sándor

Rádiójegyzet Kodály Zoltán születésének évfordulójára

„Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben. Ezek a művek: hitvallomás a magyar lélek mellett. Külső magyarázata ennek az, hogy Kodály zeneszerzői tevékenysége kizárólag a magyar népzene talajában gyökerezik, belső oka pedig Kodály rendíthetetlen hite és bizalma népének építő erejében és jövőjében.”

Kodály Zoltán születésének évfordulóján Bartók Béla méltatását idéztem, akinek szavai a leghitelesebben foglalják össze a kodályi életmű lényegét. Kövessük nyomon az életrajz legfontosabb állomásait. A szülőváros, Kecskemét máig nagy hűséggel ápolja az örökséget. A Kodály Intézet évtizedek óta várja és befogadja a világ minden részéből, elsősorban Japánból és Amerikából érkező ének-zene pedagógusokat, hogy megismertesse velük a mára világsikert elért Kodály módszert vagy, ahogy Kodály szívesebben emlegette: a Hungarian System-et. Ennek kidolgozásában jelentős szerepet játszott a nagyszerű Kodály tanítvány, Ádám Jenő. A munkáját tisztességgel ellátó állomásfőnök édesapát, Kodály Frigyest Szobra, majd a Felvidékre, Galántára helyezték, ahol a gyermek Zoltán sok gondtalan, boldog esztendőt töltött. Évtizedekkel később már a világhírnév birtokában nagy szeretettel gondolt vissza erre az időszakra a magyar iskolának készített négy füzetes Bicinia hungarica előszavában:

„Galántai Népiskola mezítlábas pajtásaim: rátok gondolva írtam ezeket. A ti hangotok cseng felém 50 év ködén át. Hajigáló, verekedő, fészekkiszedő, semmitől meg nem ijedő, talpig derék fiúk. Dalos, táncos, illedelmes, jódolgú lányok: hová lettetek? Ha minket akkor effélékre (s még egyre-másra) megtanítanak: be más életet teremthettünk volna ebben a kis országban! Így azokra marad, akik most kezdik tanulni, hogy nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: örvendjen az egész világ!”

A nagyszombati gimnáziumi évek után a főváros, Budapest, a Zeneakadémia zeneszerzés és az ELTE magyar-német szakja a következő állomás. Aztán a népzenegyűjtés, no meg Nyugat-Európa, első renden Párizs revelációs élményei formálják zeneszerzői, pedagógiai arculatát. Aztán a vesztes első világháború, majd Trianon sokkja érleli meg élete főművét, a 16. századi reformátusköltő, Kecskeméti Vég Mihály szövegére írt Magyar zsoltárt, a Psalmus hungaricust. Prahács Margit zenetudós a következőkben méltatja ezt a remekművet:

„Kodály Zoltán elévülhetetlen dicsősége, hogy ilyen alkotásra az a nemzet mutatott példát, amely a háború legnagyobb megcsonkítottja és mártírja volt: a magyar. … A kifejezésnek milyen mélyről szakadó ereje és őszintesége kellett ahhoz, hogy boldog, gazdag országok a magyar szenvedésektől olyan távol álló népek megrendülve figyeljenek fel a magyar Zsoltár hangjaira, és megérezzék a benne rejlő nemzeti tragédiát. Valóban ez a mű sohasem születhetett volna meg az előző korszak békés, nyárspolgári, önző légköréből. ezt csak a háborús, szenvedéseiből trianoni porba sújtottságából felemelkedő magyar lélek legmélyéről szakadhatott ki, ahol minden egyéni eltűnik egy nagy közösség sorsának egységében. A Psalmus hungaricus nem csak örök művészi érték, hanem a magyar nemzet egyik legnagyobb szellemi kincse is, mert ez rázta fel a magyar lelket aléltságából, ez tanította meg újra hinni egy jobb jövőben.”

Az 1920-as évek közepén Kodály végleg úgy döntött, hogy az Éneklő Magyarország felépítését az iskolában kell elkezdeni. Kiváló tanítványai segítségével útjára indítja a máig élő, bár sajnos egyre halványabban működő Éneklő Ifjúság mozgalmat. Életének erről a szakaszáról így nyilatkozik:

„1914-ig minden nyarat külföldön töltöttem, aztán 13 évig egyet sem. Mikor újra kezdtem kijárni, a határon mindig megjelent előttem egy mezítlábas, rongyos gyermeksereg, egyik-másik hajdani, galántai iskolatársam arcvonásaival. Kórusban kiáltották: „Ne hagyj itt bennünket!”. Kiáltásuk túlharsogta „Sípját régi babonának”. Ezek hoztak vissza mindannyiszor, hiába csábított művelt országok könnyebb, nyugalmasabb, szebb élete. Ezek tartották bennem a hitet, hogy mindenek ellenére itthon is lehet és kell ilyen életet teremteni.”

1939-ben a Nagykőrösi református Tanítóképző 100. évfordulójára az országos hírű férfikar felkérésére írta Szkhárosi Horváth András szövegére, Székel Balázs dallamára a Semmit ne bánkódjál című lelket erősítő kórusművét, amelynek nemzetünket vigasztaló üzenete a háború kitörésének esztendejében különösen felértékelődött:

„Semmit ne bánkódjál Krisztus szent serege, mert nem árthat néked senki gyűlölsége! Noha ez világnak rajtad dühössége, nem hágy téged szégyenben Krisztus Őfelsége. Királyi nemzet vagy, noha te kicsiny vagy. Az Atya Istennél bizony te kedves vagy. Ő Szent Fia által immár te fia vagy, minden dicsőségében hidd el, hogy részes vagy.”

Az újra elvesztett második világháborút követő kritikus években Kodály több ízben fedezi fel Petőfi éppen akkor aktuális verseit. Talán az egyik leghatásosabb ezek között az 1944-ben férfikarra írt Isten csodája című kompozíció. Néhány mondatot idézek a műből:

„Ameddig a történet csillaga Röpíti a múltakba sugarát: a szem saját kezünkben mindenütt Saját szívünkre célzó gyilkot lát. S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk! Isten csodája, hogy még áll hazánk! Így hordozunk sok százados sebet Keblünk soha be nem gyógyulhatott; mérget kellett mindenkor innia Ki sebeinkre önte balzsamot. Valami rossz szellemtől származánk! Isten csodája, hogy még áll hazánk! ... Mi lesz belőlünk? Ezt én kérdezem, De mily kevesen gondolnak vele, Ó nemzetem, magyar nép! Éltedet mindig csak a jó sorsra bízod-é? Ne csak Istenben bízzunk, mint bízánk; emberségünkből álljon fönn hazánk.”

Meggyőződésem, hogy a dicsőséges 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat érdemben két klasszikus műalkotás is érlelte: Illyés Gyula verse, az Egy mondat a zsarnokságról, és Kodály szinte szimfonikus méretű vegyeskara a költő, Zrínyi Miklós szövegére írt Zrínyi szózata. Hadd idézzek befejezésül a darabból; mintha ’56 mártírjait szólítanák meg személyesen ezek a szavak:

„Csak jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak, egy nemzetnél sem vagyunk alább valók! … De ha ki bízik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy csepp magyar vér benne, kiáltson fel az égbe Istenhez, énekelje velem ez Debóra énekét: Kik szabad akaratból adtátok magatokat a veszedelemre, áldjátok az Urat! … Akik pedig Téged szeretnek, mint a Nap, az Ő feltámadásában úgy tündököljenek!”