20140104 - Sorban állás - Kovács Krisztián

Mindig előre nézünk… Mikor kerülünk hamarabb a pénztárhoz? Jut még az akciós áruból? Kapok még jegyet az előadásra? Marad még hely a buszon? Lesz elég hely a csomagomnak is? Kit előzök meg a felvételin? Bekerülök-e az egyetemre? Enyém lesz a munka, az állás? Megkapom azt, amit akarok? Enyém lesz az, akit szeretek? Korábban kellett volna idejönnöm. Hamarabb kellett volna jelentkeznem. Előbb kellett volna elhatároznom magamat. Mi lesz, ha megelőznek? Mi lesz, ha állnom kell, míg hazaérek? Ha a másik előttem happol el mindent, mindenkit. Jó lenne előzni, előrébb kerülni, a másik előtt odaérni, s persze: nem utolsónak lenni, nem lemaradni.

Mindig előre nézünk… Holtbiztos jövőt akarunk magunknak. Nyelvvizsgák, többletpontok, ösztöndíjak. Később szakképzések, diplomák; karrier, pozíció. Előrébb akarunk kerülni a sorban, talán mindenkit magunk mögé hagyva. Egész életünk sorban állás. S egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy mennyire elfelejtettük anyánk szavát: add át a helyedet az idősebbnek; engedd előre a kismamát; segítsd fel a buszra a törött kezűt. Élet-illemtanból talán mindannyian megbuknák – legalább egyszer. Azt hisszük, hogy az előbbre jutás alapkövetelmény. Anélkül lúzerek, bénák, szerencsétlenek vagyunk. S azt hisszük, hogy minden pozícióért, minden helyért nekünk magunknak kell megharcolnunk; hogy az előbbre jutásunk feltétele a másik lehagyása.

Mindig előre nézünk… Tele vagyunk vágyakkal, tervekkel, álmokkal, célokkal. Mi magunk is egy sort rajzolunk, amiben lépésről-lépésre kell előre jutnunk, hogy ki- és beteljesedjen az életünk. Élet-zászlónk jelszavai inspirálnak, késztetnek, űznek, hajszolnak: „előre, hajrá, mindentbele, nehagydmagad, megcsinálod…” A holnap akkor igazi holnap, ha több mint a ma, ha előrébb kerültünk a saját magunk rajzolta sorban, ha valamit fel tudunk mutatni, ami még tegnap nem volt. A sornak is célja van: egy pénztár, egy belépőjegy, egy hely, egy pozíció. Életsorunknak célja a siker, a beteljesülés, a mindent elérés, a sokat birtoklás, a helyünk irigylése.

Mindig előre nézünk… Azt hisszük, hogy az utazáshoz még nem tartozik hozzá, hogy sorban álljunk a busz előtt. A kassza előtt kígyózó sor még nem a múzeum. Kell lenni valaminek, amiért megéri sorban állni: egy jegy, egy hely, egy szép holmi, egy diploma, egy csók, egy álom-élet. De az élet maga valóban egy sorban állás. S ez a sor nem fogy el sosem, míg élünk. Ha kiálltunk és végig értünk egy sort – jön egy másik.

Mindig előre nézünk… Várjuk, hogy ránk kerüljön a sor, hogy végre miénk legyen a szó, a hely, a jegy, a pozíció, az elismerés, a siker, hogy azt mondhassuk: legyőztük, megelőztük, lehagytuk a mögöttünk lévőket, s megérdemeljük jobb sorunkat, jobb sorsunkat. S közben elfelejtjük: a sor attól sor, hogy nem vagyunk egyedül. Mindig vannak előttünk, és mindig vannak mögöttünk. A sorban állás nem kényszerű felütés a vágyott cél előtt; nem keserű muszáj-prelúdium, nem élet-előjáték, hanem maga az élet. Meg kell tanulnunk a sorban állás művészetét. Az előreengedést és a lemaradást, a közös várakozást és a türelmet, az előttünk lévő lenézését és a mögöttünk lévő vágyakozását, helyünket és tempónkat.

Mindig előre nézünk… Pedig jó lenne körülnézni, hátranézni, meglátni, hogy kikkel is állunk mi egy sorban, s nem elfeledni: mi is álltunk a sor végén, s mennyi jól esett volna, ha valaki előre engedett volna minket. Ne nézzünk mindig csak előre!