20140111 - Édes élet - Szalay László Pál

A kedvenc cukrászdám teraszán ülve a fahájjal szórt, mosolygós tejeskávé élményének adom át magam. Jobb híján ez maradt, mióta a hamisítatlan, múltszázad eleji kávéházi miliő kimúlt. Olyan koordináták metszetében élek, hogy akár keletnek vagy nyugatnak sodor az őszi szél, hamar terített asztal mellett édesítik az életem, a felfelé törekvő, pörkölt illataromát hozó, meleg gőzök. Jó lelki szerviznek ígérkezik az ilyen délután, ha a sorsunk pillanatfelvételeit maró anyag kezdi ki. Lemállanak helyszínek, arcok, dicső tettek, diadalittas győzelmek, végtelen örömek, nagy felismerések. Szükséges-e újra felrajzolni mindent a térképre, hitelesített mérlegre tenni azt, ami elmúlt? Vagy van más módszer is arra, hogy amit édesen szeretünk, az is maradjon?

Vámos Miklós egyik novellájának főhőse Vellő János, igencsak rászorult volna némi kapaszkodóra nyugdíjas napjai beköszöntével. Az elmúlt ötven évének zamatát a teniszpályák körüli teendők, az ott mozgó sztárok, felnövő generációk adták. Ha nem is habzsolta az életet, de jóllakásig megtette. Nem ő volt az élet császára, de a morzsákban kedvére turkálhatott. Na, de most mi lesz, hogy kiesett a pixisből? „Vellő elmulasztotta, hogy gyerekekkel, tárgyakkal vagy szenvedélyekkel népesítse be élete síkságát.” (V.M.) Szülői mintához nyúlt vissza, hogy új bizsergés költözzön a szívébe. Csehovot vett az antikváriustól, mivel édesanyja a betűfalás szenvedélyének hódolt. Olcsó hóbort - gondolta, hogy infúziósan áramoltassa magába a lapszéli élményeket. De az olvasást, ahogy az életet is tanulni kell, nem megy egyből mindenkinek. A betűk karamboloztak, a történet totálkáros lett, Leszev Irén az intenzívre került. A csehovi minta padon felejtős.   

Az édesanyja volt nagy hatással Forrest Gump-ra is, aki a 90-es évek elején lopta be magát a filmszínházi közönség szívébe. „A mama mindig azt mondta” kezdetű bölcseletek nála azonos tekintéllyel bírtak a „Bizony, bizony mondom néktek”-kel. Forrest-nek követői lesznek, amikor terápiás célból futásnak ered, hogy feldolgozza édesanyja halálát és a viszonzatlan szerelmét. Három év, két hónap, tizennégy nap és tizenhat óra futás után, kissé torzonborzan, de megbékélve tért vissza otthonába. „…az embernek előbb maga mögött kell hagynia a múltat, csak akkor mehet tovább." - idézi vissza édesanyja szavait. Az újrakezdéshez, a megváltozott ízek zamatára való rákapáshoz, időt, pauzát kell adnunk magunknak. A „futóbolond” követői várták a választ, a megvilágosult elmétől, ami majd nekik is segít, de hiába. Forrest úgy találta meg a békét, hogy azzal vigasztalódott, amihez a legjobban értett, futott. Egy belsőleg megélt dráma személyre szabott bonbont, egyéni pörkölésű kávébabot kíván.