20140120 - Gondolatok az ökumenikus imahétre egy felvidéki református lelkész tollából - Csoma László

A minap az egyik sorozatban a következő párbeszédet halottam: „Imádkozom, hogy rendbe jöjjenek a dolgok.” „És az segít?” – kérdezi a barát. „Engem megnyugtat” – hangzik a válasz. Ha csak annyit érünk el az imádkozással, hogy megnyugszunk, már nem imádkoztunk hiába. A zaklatottságból, feszültségből kivezető imádság, már lehetőséget ad a józan helyzetértékelésre, később a helyes döntésre.

Érdemes elgondolkodni azon, ma az ember mit használ „imádság-pótlékként.” Legtöbbször vegyszereket, azaz nyugtatókat. Még ezeknek az egyszerű nyugtatóknak is vannak azonban mellékhatásai, amelyekre fel is hívják a figyelmet. Sajnos egyre többször használnak tudatmódosító szereket, amitől a kábulat rabjává válik az ember, s a nyugalom, a józan helyzetértékelés helyett önpusztító álomvilágba kerül. Igaz, hogy ez utóbbit főleg a középkorúak és fiatalok veszik igénybe. Ez viszont azt is elárulja, hogy itt már az előző nemzedékekkel sem volt minden rendben. Ilyenkor előhozakodhatunk a társadalmi változásokkal, politikai rendszerekkel, azok változásaival, de ez mit sem segít.

Mintegy negyven éve annak, hogy egy hozzám közel álló család lakásában egy képre lettem figyelmes, amely szép keretbe foglalva függött az ágy fölött. A kép egy ágyban ülő kisgyermeket ábrázolt összetett kezekkel, s az ágy szélén egy angyal ült hasonlóan összetett kezekkel. A képre nézve el is érzékenyülhetne az ember. A valóság azonban sokkal elszomorítóbb. A családban a szülők soha nem imádkoztak gyermekeikkel. Megelégedtek azzal, hogy ezt a képet felakasztották a falra, s az egész imádság – és hit – kérdést rábízták a képen ábrázolt néma angyalra. Pedig Isten soha nem küldött néma angyalt. Sem Máriához, sem Józsefhez, sem senkihez. Az Ő küldöttei mindig elmondják és megteszik azt, amiért megbízójuk elküldte őket.

Életünk nagy csodája, mikor meglátjuk a beszélő és cselekvő küldöttet, azaz a gyermeke ágya szélén ülő édesanyát vagy édesapát, aki nem csak mesét mond, hanem együtt imádkozik azzal, akihez őt Isten megbízással elküldte. Mert az imádságban jóval több van, mint „nyugtatószer”! A közös ima formálja a szülőt, formálja a gyermek lelkét anélkül, hogy veszélyes mellékhatásai lennének. A közös imával elszakíthatatlan lelki kapocs épül ki szülő, gyermek és Isten között. A közös ima elengedhetetlenül szükséges a gyermek, de a szülő lelki fejlődéséhez, és az igazi emberi értékek megismeréséhez.

25 éve történt a következő eset. Egy roma kislány már második éve járt hittanra, de nem tudott írni és olvasni. Karácsony közeledtével szeretett volna a gyereksereg műsorában szerepelni, s a lelkész az Apostoli Hitvallást adta feladatul, mondva, hogy a szülőkkel megtanulja. A műsor sikerült, és a téli szünetet követő első alkalommal a roma kislány kérte, hogy olvashasson a hittankönyvből, mert ő a szüleivel tanult imádság szövegével megtanult olvasni is.

Az imádság nem társadalmi rendszer-függő. Harminc évvel ezelőtt a hittanra beiratkozott gyerekek 90%-a tudta elmondani a Miatyánkot, ma csak 20%-a. Ez alapján elmondható, hogy a harminc évvel ezelőtt hittanra járókat a nagyszülők tanították imádkozni, de a szülőkkel már csak kis részük imádkozott, a mai szülők nagy része pedig szeretné rábízni az angyali/küldötti feladatot a nagyszülőkre – akikkel viszont már nem él egy háztartásban.

Az imádság egyik nagy titka, hogy lehet imádkozni értünk, velünk, de nem lehet imádkozni helyettünk!