20140210 - Otthontalanság - Lovász Krisztián

Mielőtt az otthontalanság meglehetősen és valóságosan keserű jelentését boncolgatnánk, sőt, hogy az még jobban fájjon, Wass Albert gondolataira érdemes egy kicsit odafigyelni: „Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthonvagy, azaz otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba.”

Az otthon tehát ennyi: hazatérés, találkozás, ismerős kopások, foltok, nyikorgás, pihenés… Az otthon többet nem tud, kevesebbet pedig nem akar adni. Nem is adhat; ne is adjon. Ne várjunk az otthonunktól többet, kevesebbel pedig ne akarjuk beérni. Fontossága, létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen. Jelenléte, ahogyan hiánya, jól látható nyomot hagy az emberek lelkén, mozdulatain, döntésein.

Mert otthon lenni, maga az abszolút közeledés. Közeledés a fent említett dolgokhoz, személyekhez. Otthon lenni azt jelenti tehát, hogy eltűnik a távolság, hogy nincs, mert nem lehet válaszfal. Nemcsak nézek, hanem látok is, nem csak vagyok, hanem meg is élem a pillanatot. Ez csak otthon sikerülhet. Ahol viszont ezek nincsenek meg, az maga az otthontalanság.

Jó lenne, ha nem is naponta, de azért gyakran felülvizsgálni az épületnek, - és szándékosan nem mondok otthont, mert nem mondhatok ilyet - ahol vagyunk, a kopásait, foltjait, nyikorgásait, és jó lenne észrevenni többi lakóit is.

Érzésem szerint minden kicsi padlástérben, nem is beszélve a csarnok méretű nappalikról, jelen vannak ezek. Számomra ez nem kérdés. A kérdés az, hogy az ember észreveszi-e ezeket. Van-e időnk, van-e erőnk, van-e igényünk észrevenni a másikat, a kopást, a nyikorgást. A 21. század emberfeletti kihívása ugyanis, hogy bár ezek mind jelen vannak, nem vesszük őket észre. Csodálkozunk azon, ha otthontalanul érezzük magunkat? Hát ne csodálkozzunk…

Otthontalanság. Rohanás közepette, lélek-, és erőveszített állapotban, állandó feszültségek között, egyszerűen képtelenség figyelni arra, ami minket éjszaka, vagy a hétvégén, csendben, jól esően, és fáradhatatlanul átölel. Ahol szüntelenül zakatol a szív, ahol megállás nélkül kattog az agy, ahol nem hallom házastársamat, ahol nem veszem észre a gyermekemet, ahol csak én vagyok, mint egy „én-központú” rendszer vezérigazgatója, ott nyilván nincs esély arra, hogy eltűnjenek a távolságok.

Hamvas Béla az egyik esszéjében ezt úgy fejezi ki, hogy a mai házakban egyetlen meghitt hely sincs, ahol le lehetne ülni. Minden van, csak meghittség nincs. Meghittség tehát csak akkor van, ha van hová le tudok ülni. Megerősítve érzem tehát annak gondolatát, hogy az otthon ott van, ahol nincsenek távolságok. Ha leülök, és nézek, szétnézek, igenis látni fogom a foltot, a kopást, hallani fogom a nyikorgást, és ami a leglényegesebb, látni és hallani fogom a másikat.

Végül még valami: otthon, és otthontalanság kérdésének tisztázásakor egy valamit nagyon mélyen átélhetünk: nemcsak az épületet kell vizsgálat alá vonni, hanem magát, ezt a teremtett világot is. Azt, amelyben abszolút eltűnnek a távolságok...