20140211 - A harag csillapítása - Rácz Róbert

Mindannyian ismerjük. Pontosabban mindenkinek volt már köze hozzá. Ez egy olyan érzés, amit talán a tűzhöz lehetne hasonlítani. Ennek tüze azonban nem a fényéről, melegéről híres, hanem pusztító voltáról hírhedt. Nem kímél semmit és senkit. Sokszor férkőzik be otthonainkba, a bántó beszéd szüli, mindig bölcsnek akar látszani, és mégis mindig rossz tanácsadónak bizonyul. Nem lehet véletlen, hogy ott találjuk a hét főbűn listáján is.

Ez bizony nem más, mint a harag.

A harag egyik legsajátosabb vonása, hogy mindig osztani akar. Megosztani mindent, ami egynek teremtetett. Ezért a harag mindig szembe állít. Ellentétet szül, ellenpontot képez és bizony, bizony felfokozott mivoltában kész mindent elpusztítani.

A harag tette az első testvérpárt ellenséggé. Káin szemében a harag gyűlölt, elpusztítandó riválissá torzította Ábelt.

A harag képes volt a görög mitológia legragyogóbb alakjait, Apollónt és Achillest is több alkalommal önön magukból kifordítani, hogy kegyetlen öldökléssel vegyenek elégtételt vélt vagy valós sérelmeiken.

És nem kell egyáltalán hosszan ecsetelni, hogy a bosszúvá átalakuló ősi harag Shakespeare Rómeó és Júliájában miként emészti föl a legnemesebb érzést, a szerelmet.

A harag tehát ellentétet, ellenséget keres.

Indulattal, haraggal tekint a diák a tanárra, férj a feleségre, vevő az eladóra, beosztott a főnökre, zöld a lilára, magyar a cigányra és vice versa. Igazság szerint teljesen mindegy melyik oldalon is állsz, mert a harag, az ellentét minden oldalt megfertőzött már.

Ezek után hiábavalóságnak tűnik a régi bölcsességek felidézése, miszerint „a harag nem old fel haragot – a szeretet mindent felold”, és „a nap ne menjen le a ti haragotokkal”.

Gautama Sziddharta vagy Pál apostol tanácsa lehetetlen küldetésnek tűnik.

Mégis. Miként a vad és szilaj lovakat megszelídítette az ember, miként a sebes folyókat képes kordába tartani, úgy lehet a haragot is szelíddé tenni.

Nem állítom, hogy ez a „szelídítés” már maga a megbocsátás, és azt sem, hogy ez a mindeneket legyőző szeretet. Még csak nem is a békülés mindenhatóságát dicsérem. Amiről beszélek az maga is harag. De már nem valaki ellen, hanem valami ellen irányul.

Haragvás a pusztítás ellen. Haragvás a gyermekre, aki semmibe veszi a benne rejlő tehetséget, haragvás beteg szerettünkre, mert nem tesz meg mindent a gyógyulásáért, haragvás a világra, mert saját sírját ássa. Ez a harag már nem ellentétet szül, már nem elpusztít, már nem személyiséget torzít, hanem képes a másik mellé állni, és a fejlődést, az épülést szolgálni. Erről az indulatról így ír József Attila: „Érted haragszom én és nem ellened…erősítsen az én haragom, dehogy is bántson…”.

Itt kezdődik minden haragcsillapítás.

És itt ér véget minden gyűlölet.

Így kezdődik minden barátság.

És így ér véget minden ellenségeskedés.

Tudjuk uralmunk alá hajtani a haragot!

A harag intenzív, a harag energia, a harag erő. Ha mindez nem a másik ellen, hanem a másikért munkálkodna, valóban meg tudna változna ez a világ, és igaza lehetne a régieknek.

Kívánom hát, hogy a haraggal felkelő nap ma már szeretetben térjen nyugovóra!