20140214 - A méz íze - Dr. Bodó Sára

Hacsak nem vagyunk elhivatott mézfogyasztók, nyugodtan bevallhatjuk, hogy a méz szinte feltűnés nélkül vált mellékessé az étrendünkben. Talán észre sem vettük, hogy már csak kivételes alkalmakkor kenünk belőle egy kicsit a kenyerünkre, olykor teszünk a teánkba vagy a süteményünkbe. Ha betegek vagyunk, még beveszünk egy-egy kanálkával, de a modern gyógyszerek között aligha elsőként jut az eszünkbe.

Pedig olyan sok szép dolgot tudunk róla. Talán nem kétséges bennünk, hogy a tiszta méz rendkívül egészséges, jót tesz az embernek, az egészségest szebbé teszi, a beteget gyógyítja. Felveszi a harcot a baktériumokkal, segíti az emésztést, táplálja az izmokat, és nyugtató a hatása. Nem hizlal, nem okoz fogszuvasodást. Szép a színe, még a tányéron is ragyog belőle a napsugár. Sokunknak tetszik a mézszínűvé munkált fabútor, és élvezzük az illatot, ha azt mondják rá, hogy olyan, mint a mézé.

De milyen az íze? Az igazi méz íze? Amit a méhektől kapunk? Akik teljes saját kicsi szervezetüket vetik be, hogy a virágok nektárját felszívhassák, azt átalakíthassák, és mézként mézgyomrukban őrizve a kaptárba szállíthassák. Nekik az egész életük benne van minden csepp mézben. Ők nem kímélik magukat, nem futnak el feladat elől. Szervezettek, egymásra utaltak, mindegyiküknek tudnia kell a dolgát, hogy ki keressen nektárt, és ki áramoltasson levegőt a kaptáron át.

Lehet-e az ilyen méznek más az íze, mint édes? Ami ennyire emlékeztet a teremtési ajándékokra az élet különleges méltóságáról, az egymásra utaltságról, a közös felelősségről? Ez az édes íz az életet idézi, az élet „édes ízeit". Mert nem csak az ételeknek, hanem a szavaknak, sőt az életnek is lehet íze. S ebben egyáltalán nem az „édes élet" tobzódása, felelőtlen önzése, jobb esetben is ön-sorsrontó féktelensége jelenti az édes ízt, hanem a pillanatoknak a méltósága. Az élet megbecsülésének egy-egy pillanata, a hazugságok szövevényében egy-egy igaz szónak az ereje, a kíméletlen versenyben a tisztességes helytállásnak a hétköznapisága. Ezt az édes ízt ízleljük édesanyánk szeretetében, édesapánk becsületében, kedvesünk szerelmében, barátunk hűségében, gyermekünk ragaszkodásában. A másoktól kapott elfogadottságban. S akinek ez csak kicsit is hiányzik, az életét megédesítő íz is hiányzik. Szomorú vagy keserű lesz, kiszolgáltatva mindenféle mesterséges „édesítő szereknek". Talán falni szeretné az életet, a szerelmeket, a sikereket, a hatalmat, vagy ha más nincs, legalább az ételeket.

Pedig az élet édes ízeit, mint ahogyan a mézet sem, nem lehet falni. Nem lehet nagykanállal enni, csak kisadagokban, a pillanatok majdnem láthatatlan történéseit felfedezve lehet élvezni. Teret engedve, és nem elfelejtve egy kedves pillantást, egy megsimító mozdulatot, egy felemelő szót, egy elfogadó kezet. Időzzünk el magunkban nyugodtan egy szép verssoron, egy buszon látott kíváncsi gyermekarcon, egy hűséges helytállásról szóló emberi történeten. Idézzük fel magunkban egy-egy szép régi karácsony emlékét, hogy újra érezzük annak már elfeledett édes ízét. Néha vegyünk elő egy apró régi kedves tárgyat, gyönyörködjünk a színében, a formájában, s jusson eszünkbe, akire emlékeztet. Hiszen ezekben a pillanatokban fonódik össze bennünk a múltunk, a jelenünk és a jövőnk, s ezekben fedezhetjük fel legjobban életünk teljességének az ízeit. Az édeset is.

Friss hír, hogy teremtett társaink, a méhek egyre kevesebb mézet termelnek, mert az utóbbi száz évben egy teljes celsius fokkal emelkedett a globális hőmérséklet. A következő száz évre a kutatók hat fok emelkedést jeleznek. Mi lesz a méhekkel? Mi lesz vajon életünk édes ízeivel?