20140217 - Füstbe ment terveink - Konc Gáll László

Emberi létünkhöz hozzátartozik a tervezgetés. Nincsen olyan nap, amikor ne terveznénk valamit. Reggel előttünk tornyosulnak a napi teendők, az elvégzendő feladatok, amelyeket koordinálni kell, nehogy kifussunk a rendelkezésünkre álló időből. Estére néha pedig be kell, hogy lássuk: nem sikerült mindent hiánytalanul megvalósítani. Néhány cetli még mindig ott maradt a monitor szélére ragasztva, egy-két feladat, megbízás nem lett kipipálva a határidőnaplónkban.

A következő nap pedig kezdődik minden elölről. Előfordulhat, hogy adott esetben annyira „túlvállaljuk” magunkat, hogy minden jó szándékunk ellenére sem tudunk mindet megoldani, mert vannak emberi korlátainkat.

Az állandó rohanás közepette szoktak lenni olyan terveink, amelyek szivárványként ívelnek át ezek fölött a hétköznapi, embert próbáló kihívások fölött. Amelyekre jó gondolni. Amelyekből erőt merítünk. Mint amikor valaki a hét első munkanapján már a hétvége családi összejövetelére gondol… Tervezzük tehát a holnapi napot, tervezzük a jövőnket, próbáljuk valóra váltani vágyainkat.

Terveinkben mindig benne van önmagunk megvalósításának szándéka. Az, hogy hogyan képzeljük el a jövőt, hogyan látjuk magunkat, sorsunkat, szeretteink életét.

S bár képzeletünk, fantáziánk, vágyunk sokszor nem ismer határokat, terveinket azért próbáljuk a realitások között tartani. Nem rugaszkodunk el a válóságtól, de valahogy mégis nagyobb teret engedünk a lehetőségeknek és az esélyeknek.

Amikor pedig sikerül elérni a kitűzött célt, örülünk. Ilyenkor igazán fontosnak és értékesnek tartjuk magunkat. Nő az önbizalmunk. De könnyen előfordulhat az is, hogy a megvalósulás folyamata egészen más irányt vesz, mint ahogyan gondoltuk, vagy teljesen elakad a folyamat. „Ember tervez, Isten végez” – szoktuk ilyenkor mondani, de tényleg olyan nagy tragédia, ha nem minden vágyunk válik valóra? Ha amit kérünk, azt nem kapjuk egyből meg? Milyen felnőtt is lesz a gyermekből, aki szüleitől mindent az első szóra megkap? Aki nem tud türelemmel várni ajándékára. Aki nem tudja elfogadni azt, hogy a társaival való közös játékban nem mindig ő nyer.

Bármennyire próbáljuk saját életünket alakítani, gyakran kell szembesülnünk azzal, hogy sok más tényező van, amely befolyásolja a jövőnket. Ki merjük-e mondani, hogy az életünk nem csupán rólunk szól. Nem az akaratunkról és nem a mi vágyainkról. Mert ha így lenne, mindenki palotában lakna és luxusautóval közlekedne. S bár nagyon sok példát látunk a világban, hogy teljes odaszánással mire képes az ember – gondolhatunk az olimpikonok bravúros teljesítményére is – mégis, mintha életünknek nem az lenne a célja, hogy nevünket beleégessük a történelembe. De ettől még egyáltalán nem vagyunk értéktelenek.

Az élet megtanít bennünket arra, hogy a kudarcok ellenére is ragaszkodjunk a boldogságunkhoz. Igen, boldogok akarunk lenni. Ezért próbáljuk a jövőnket boldogabbá tenni. A tervezésben mindig ott van a jobbító szándék. Ahogyan egy idézetben is hangzik: „Nem az a dicsőség, hogy sohasem bukunk el, hanem az, hogy mindannyiszor felállunk.”

Az életünk nem arról szól, hogy mindig minden sikerül. Vágyaink olykor széjjelfoszlanak. Ezt el kell fogadnunk, ezzel meg kell barátkoznunk. Csak akkor lehetünk igazán boldogok, ha elfogadjuk magunkat, kibékülünk az életünkkel és elégedettek vagyunk mindazzal, amiben vagyunk, vagy amit kaptunk. Mert higgyük el, vannak helyzetek, amikor valóban, minden úgy jó, ahogy van.