20140404 - Mese az Európa családról - Vörös Éva

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy asszony, Európa, s annak két lánya. Az egyiket Nyugatnak, a másikat Keletnek hívták. Együtt éltek békében, s Európa, az anyjuk igyekezett mindenre megtanítani a lányait, amit csak tudott. A gyerekek nagyon fogékonyak voltak, hamar tanultak. Egy nap azonban borzalmas dolog történt. Veszélyes sárkány támadta meg Európát, majd heves harc után, sikerült elrabolnia a kis Keletet. Végtelen hosszú ideig tartotta fogva a börtönében. Mit is tehetett Kelet? Igyekezett a fogságában berendezkedni – már amennyire a sárkány engedte.

Teltek múltak az évek, s bizony a fiatal mama, Európa is megöregedett. Már azt is feladta, hogy valaha az életben újra látja kisebbik lányát, Keletet, és akkor - éppen negyven év múltán - csoda történt: az öreg sárkány kimúlt. Mivel hatalmas adóságot hagyott hátra, az utódjának már nem volt érdeke tovább fogva tartani Keletet, hát szabadon engedte.

Nagy napja volt ez az Európa családnak. Annyi év után újra együtt lehettek! Az idősebbik lány, „West” vett egy csomó banánt és narancsot, hogy örömet szerezzen húgának. Sőt egy tábla csokoládét is, Milkát. „Senki sem választhat el minket többé!” - hangoztatták egyöntetűen - teljes meggyőződéssel.

Úgy tűnik, a jóból is megárt, ha sok. Egy idő után Nyugat számára kezdett terhessé válni, hogy Keletet támogassa, mert hát ugye neki nehéz ifjúkora volt. A kapcsolatuk egyre feszültebbé vált. Nyugat olykor szégyellte a húgát. Olyan szegénység szagú volt. Na és az öltözködése! Olykor még nemzeti színű szalagot is font a hajába. Nyugatot ettől a hideg rázta. Meg aztán a húga a legváratlanabb pillanatban Isten nevét kezdte emlegetni. Hogy azt most már szabad. A nővére nem értette, hogy jön „Az” ide, olykor meg is akarta kérdezni Keletet. Aztán csak legyintett. Nincs mit kezdeni azzal, aki ilyen reménytelenül a kőkorszakban felejtődött. Nyugat tehát egyre inkább kerülte a testvére társaságát. Titkon magában kifejezetten butának és primitívnek tartotta Keletke „másságát”.

Természetesen Kelet érezte ezt. A konfliktusok elkerülése végett a nővére minden kívánságát teljesítette. Szolgálta őt, ahogy csak tőle telt. Igaz, egyre rosszabbul érezte magát régi-új otthonában. A múltból fakadó kisebbségi érzése is csak tovább nőtt. Persze, mindebből az anyjuk, Európa semmit se vett észre. Már csak azért sem, mert egyre gyengébb lett és egyre rosszabbul hallott. Egy éjjel aztán örökre elaludt.

Az anyjuk temetése után, Nyugat úgy döntött, hogy elveszi húgától a közösen örökölt Ház kulcsát. Idősebb nővérként ugyanis még korábban - az anyjuk tudta nélkül - az elejétől fogva aprólékosan felírt minden fillért, amivel csak támogatta a húgát. Kelet aztán, hogy kifizesse a nem várt számlát, amit a testvére nyújtott be, kénytelen volt cselédként dolgozni idegen családoknál.

Nyugat boldog volt, hogy végre egyedül élhet az Európa Házban. Senki sem zavarta. Kivéve az álmai. Éjszakánként alig tudott elaludni, és ha mégis, akkor rémálmok gyötörték. Többnyire a jövőtől félt, égzengéstől, földindulástól és egyéb rémségektől, amik elpusztíthatják az Európa Házat.

 

A mesének hamarosan vége. Sürgősen ki kellene találnunk valamiféle „happy end"-et. Hogyan is végződhetne ez a mese? Íme, egy változat! Hogy tetszik?

 

Egyik éjszaka, Nyugat valami nagyon szépet álmodott. Megjelent az édesanyja, Európa. Fiatal volt és gyönyörű. Kedvesen átölelte a lányát, és természetesen az első kérdése az a bizonyos, az a régi, bibliai volt:

- Hát a testvéred hol van?

A szép álomnak ez annyira kínos részlete volt, hogy Nyugatot még a veríték is kiverte, mígnem eszébe jutott egy kis hazugság:

- Tudod, anya, hogy Keletke milyen nyughatatlan... Neki mindig hiányzik valami. Most is elment vásárolni.

- Akkor, hát édes Nyugatom, mesélj, hogy s mint megy sorod. Hívtál. Csak nincs valami baj?

- Anya, én magam sem tudom. Nagyon félek. Félek a jövőtől. Egyszerűen nem tudom, mi vár még ránk! Minden megváltozott ... Anya, szükségem lenne rád, a tanácsodra!

- Annakidején mindent megbeszéltél a húgoddal. Néha a hátam mögött is elintéztétek a dolgaitokat. De miért nem jön még mindig?

- Anya - kezdte Nyugat zavartan -, tartozom egy vallomással. Kelet már soha többé nem jön haza.

- De hát miért?

- Eladtam.

- Mit mondasz? Annyi évi szenvedés után a sárkány börtönében, ezúttal épp te vetted el a testvéred szabadságát?

- Ő az ilyesmit meg se érzi! Keletke megszokta ezt már. Ismered, és te is tudod, hogy nála a szabadság vagy szolgaság egyre megy. Ezt már régen is mindig összetévesztette.

- Na, most már értem, miért kellett visszajönnöm. Hát idefigyelj Nyugat, én, Európa, aki szültelek benneteket, mondom neked: Kelet nélkül nincs jövőd. Nyugat fejét lehajtva hallgatott. Szólni akart a maga mentségére, de nem jött ki hang a torkán. Erre az anyja szeretettel átkarolta, majd csendesen ezt mondta:

- Tudom lányom, hogy neked sem könnyű. De gondoltál-e arra, ha a sárkány téged rabolt volna el? Meg aztán Kelet egyáltalán nem olyan buta, mint gondolod. Sosem volt az. Figyelj egyszer valóban oda, amit neked mond. Lehet, hogy utána könnyebben eligazodsz a dolgaidban!

 

Most aztán tényleg jön a beígért "happy end".

 

Európa nem hagyta abba, hogy a lánya szívére beszéljen:

- Talán éppen Kelet tudna téged megszabadítani attól a belső sárkánytól, amelyik mindig visszatér hozzád álmodban. Ami még annál is veszélyesebb, mint, amelyik őt olyan hosszú időn át fogva tartotta, mert ez a szörny még mindig életben van...

És ekkor Európa, az anya eltűnt. Nyugat felébredt. És láss csodát: hiányozni kezdett neki a húga. (Lehet, hogy Európa győzte le Nyugat belső sárkányát? Ezt már nem fogjuk soha megtudni!) Az történt ugyanis, hogy Nyugatban a testvér utáni vágy hirtelen olyan erős lett, hogy előkereste az Európa Ház összes kulcsát, és sorra nyitogatta ajtókat. Kitárta kapukat, s a húga keresésére indult.

A vén vagy fiatal(?) Európa elmosolyodott. Ismerte jól a lányát. Tudta, hogy ha Nyugat valamit a fejébe vesz, attól nem tágít, amíg meg nem valósítja.