20140619 - Sokkoló katasztrófák (2) - Turcsik Ferenc

A sokkoló katasztrófák nem csak elgondolkodtatnak, hanem – bizony annak következtében, hogy a hétköznapjaink reggeltől estig tele van szörnyű eseményekről szóló híradásokkal – egyúttal immunissá is tesznek. A harmadik aspektus pedig az, hogy amikor ezek a történések mégis, mondjuk így „falhoz állítanak”, akkor sem időzünk elég ideig ennél a bizonyos falnál, hanem amilyen gyorsan lehet, továbbmegyünk.

Ez pedig azért baj, mert vannak események, katasztrófák, amelyek megelőzhetőek lennének, ha nem a pénz, vagy egyéb, másodosztályú célok kormányoznák a történéseket és így bennünket is. Az embernek van felelőssége. Felelősség, amit fel kellene vállalnia. A határok felelőssége. A bölcs és átgondolt döntések felelőssége. A megfelelő pillanat észrevételének felelőssége. Ehelyett azonban legtöbbször feltesszük a kérdést: „Isten miért engedi?”. Ilyenkor, úgy érzem, Valaki olyanra kenjük a dolgokat, Aki – látszólag – nem szól vissza. Azt tesszük, hogy kivetjük a nyakunkból az élet, (a jól-rosszul döntő embertől szenvedő világ) segélykiáltására adandó válasz felelősségét és valamiért, amiért valahol mi is felelősek vagyunk, máson verjük el a port. Mert így könnyebb. Könnyebb arra rákérdezni, amire nem biztos, hogy tudunk megnyugtató választ adni, mint szembesülni olyan tényekkel, amelyek viszont olyan kérdéseket tesznek fel, amelyekre konkrét válaszokat lehetne adni.

Hiszen vajon különbek-e azok az emberek, akik nem lesznek áldozatai egy katasztrófának, mint maguk az áldozatok? A túléléstől eltekintve, semmiben sem. Amennyiben mi lennénk részesei valami ilyen volumenű eseménynek, mi vajon megmenekülnénk-e? Nem biztos.

A katasztrófák tehát szembesítenek. A tehetetlenséggel és felelősséggel. Más szóval: a gyengeség belátásának felelősségével. Azzal, hogy mi sem vagyunk mások. Azzal, hogy, ha mindent meg is teszünk, akkor sem leszünk képesek mindig és mindenen úrrá lenni – mert lehetetlen.

A katasztrófák nem csak arra kell, hogy késztessenek, hogy felkészültebbek legyünk, hogy még nagyobb hangsúlyt fektessünk a megelőzésre, az előrejelzésre, hogy még inkább törekedjük megismerni és uralmunk alá hajtani a világot, hanem arra is, hogy elismerjük törékeny és semmi voltunkat.

Azt, hogy egyedül nem megy. Azt, hogy szükségünk van arra, hogy önmagunknál nagyobba kapaszkodjunk. Hogy fölfelé tekintsünk. Egyik sem helyettesíthető a másikkal és mindkettő egyaránt szükséges.

Ennek felismerése személyes és közös felelősségünk.