20140730 - Lelkünk, mint akkumulátor - Rácz Róbert

A minap egy kedves ismerősömmel arról beszélgettünk, hogy miért is vívjuk évről évre végvári csatáinkat. Így nevezzük ugyanis azt a fajta missziót, amit ő is, én is folytatunk a közművelődés, a kultúra területén. „Van-e értelme színvonalas programokat, előadásokat, koncerteket szervezni a végeken élőknek, a szegénységtől terhelt határvidékekre, a mindennapi megélhetés küzdelmei közé?” – tettük föl a kérdést.

Érveltünk, kifejtettük ars poeticánkat, hitvallásosságunkat. Az elhangzottaknak a lényege így summázható:

Több az ember evésnél és ivásnál. Több az ember alvásnál és ruházkodásnál. Azaz több az ember ösztönnél. Lehetne filozófiai tételeket sorakoztatni, lehetne bibliai érvekkel előhozakodni, lehetne az emberről szóló tudományok téziseiből idézgetni, de mindezek nélkül is tudjuk, érezzük, hogy nemcsak testiség van. Ahol ugyanis ember van, ott van gondolkodás és szellem, álmok és kreativitás, tehetség és szorgalom, ott van érzelem és érzékiség, ott kell, hogy legyen lélek és lelkiség is. Erről soha nem szabad lemondanunk, ezt nem lehet feláldoznunk, még akkor sem, amikor minden ez ellen szólna, amikor mindez elveszettnek is tűnik.

A mai technológiára alapozó világ, a teljesítményre hagyatkozó emberiség, a vívmányokban esélyt és jövőt látók jó példát adhatnak, miként találhat vissza az ember önmagához. Itt vannak az életünk kihagyhatatlan kütyüjei, amelyek mindegyike el van látva egy kis akkumulátorral. Nem hiányzik autóinkból, mobiljainkból, laptopjainkból. Feladatuk, hogy biztosítsák az erőforrást, a szükséges energiát. Ha mégis elfáradnának, lemerülnének akkor feltölthetőek, hogy az életünk részévé váló technika zavartalanul tovább üzemelhessen. És ebbe a zavartalanságban létünk is zavaratlan maradhat.

Emberi mivoltunk, lelkiségünk és szellemiségünk hasonló módon tölti be rendeltetését. Tekintsünk most így érzéseinkre, a nevetésre és a sírásra, érzékenységünkre, álmodozásainkra, imádságainkra, mindarra, ami az embert valóban emberré teszi. Lelkünk, mint egy akkumulátor biztosítja az energiát, hogy képesek legyünk boldogok lenni, hogy el tudjuk viselni a fájdalmainkat, hogy merjünk álmodozni, hogy úgy tudjon működni az ember, ahogyan az az emberhez valóban méltó. És nem kell szégyellni, nem kell tagadni, hogy gyakorta lesz lelkünk kiégetté, fásulttá. Egyszerűen lemerül.

Sajnos ember voltunk nem kap állandóan figyelmeztetést, mint ahogy a már említett technológiák környezetünkben megkapják. „Keressen, vagy csatlakoztasson másik energiaforrást!” „Az akkumulátor lemerülőben van!” Mindig jönnek a figyelmeztetések.

De vajon életünk, lelkünk lemerülés előtt kap-e ilyen jeleket? És amennyiben igen, képesek vagyunk-e felfogni, és másik energiaforrást találni?

Kell, hogy legyen mindannyiunk életében töltő, ami lemerült életünket, kifogyóban lévő lelkiségünket újra energiával látja el! Egy csendes hely, egy félreeső zug, egy templom, egy belső szoba, egy imádságra odaszánt idő.

Feltétlenül találnunk kell egy energiaforrást, mert e nélkül csak a sivárság, kiégés, eltompulás érzése maradna nekünk. Ezek az állapotok feszültté, roncshalmazzá teszik az embert. Méltóságunktól lennénk megfosztva.

Az ember pedig ennél többet érdemel. Azt, hogy ember lehessen újra és újra. Találjuk hát meg lelkünk energiaforrását, mert ez teszi üzemképessé életünket, ezt teszi zavartalanná lényünket!