20140927 - Nomen est omen - Kassai Gyula

A magyar nyelv gazdag és csodálatos. Minden szónak megvan a maga jelentése, a szépsége és a súlya. Nekünk, határon túli magyaroknak a saját nyelvünk mellett az államalkotó nemzet nyelvét is használnunk kell. Ez kihívást jelent. Nem hiszem, hogy féltenünk kellene a nyelvünket azért, mert más hatások is érnek bennünket. Ifjúkoromtól kezdve mégis tudatosan kerültem minden olyan kifejezést, amely bántotta a fülemet. A „tyepláki”, a „horcsica”, a „nanuk”, vagy a „párki” kifejezések cseppet sem hangzanak szebben, mint a magyar megfelelői, mégsem ezek a felvidéki magyarok szóhasználatában meghonosodott szavak jelentik a legnagyobb veszélyt identitásunkra és a magyar közösségek tartásának a megőrzésére. A legveszélyesebbek azok a kifejezések és szavak, amelyeket a hatalom talált ki a mi megfélemlítésünkre, átnevelésünkre, a személyiségünk és történelmi tudatunk deformálására. Főleg a földrajzi nevek, helységnevek használatánál kell ma is nagyon ébernek lennünk. Felvidéken, 1918-után, több magyarok által lakott település nevét erőszakosan megváltoztatták. Olyan szlovák nemzetébresztők nevére változtatták ősi településeink nevét, akik életükben sohasem jártak azon a helyen. Így lett Gútából Kolárovo, Tornaljából Šafárikovo, Ógyallából Hurbanovo. A hatalom a református egyházmegyék megnevezésének a megváltoztatását is elérte. Így lett az ősi barsi egyházmegyéből felső-nyitrai, a komáromiból dél-nyitrai, az abaúj-tornaiból nyugat-kassai, a zempléniből kelet-kassai egyházmegye. Ezek a változtatások hatottak a magyar közösség identitására, befolyással voltak az egyén gondolkodására és segítették a gyökerektől való elszakadást. A hivatalos névhasználat terén még súlyosabb helyzet alakult ki. A magyar személyneveket 1995-ig hivatalos formában nem használhattuk, a nők vezetéknevéhez pedig az „-ová” toldalékot csatolták. Meg akartak fosztani ősi földrajzi és helységneveinktől, deformálni akarták neveinket. A Ferencből František, az Erzsébetből Alžbeta, a Györgyből Juraj lett.  Bodrogközben, szülőföldemen, amelynek lakosságát ma is 95 %-ban magyarok lakják, a magyarság az isteni gondviselésnek köszönhetően 9 évtized múltán is meg tudta őrizni helyét és súlyát. Pedig az állam sorra nyitotta a szlovák nyelvű iskolákat, olyan településeken is, ahol csak magyar lakosság élt. Egészen más a helyzet Léván, ahol jelenleg lelkészi szolgálatomat végzem. A valamikori magyar többségű városban, 1910-ben, a lakosság 90 %-a vallotta magát magyarnak, míg legutóbb 2011-ben kevesebb, mint 10 százaléka. Itt a nyelvi kiszorítósdi mindennaposnak tekinthető, úgy a családok életében, mint a közéletben. A nyelvünk tisztaságának tudatos ápolása, főleg a helyes névhasználat, valamint a történelmi megnevezések használatához való ragaszkodás identitásunk megőrzésének fontos eszközei. Tudatosan használom ezért minden esetben a szlovákiai, vagy a Dél-Szlovákia fogalmak helyett a felvidékit, ill. a Felvidéket. Mindezt önvédelemből és nem nacionalizmusból teszem. Lélektanilag is fontos, hogy létünket nem nemzeti kisebbségként, vagy nemzetiségként határozzuk meg, hanem magunkat a Kárpát-medencében élő magyar nemzeti közösség részeként definiáljuk. Ma már szándékosan nem használom a kisebbség kifejezést sem, akkor sem, amikor nyilvánvalóan szórványsorsban élő közösségekről van szó. Ha magunkat folyton leértékeljük, akkor azzal a beolvadásunkat támogatjuk. Történelmileg, lelkileg, területileg, nyelvileg, felekezetileg, nemzeti vonatkozásban is egy nagyobb egységhez a Kárpát-medencéhez tartozunk már több évszázada. Miért kellene magunkat a kisebbségi lét keretei közé szorítanunk? Miért bújnánk a határok mögé, amelyek lebontásáért annyit küzdöttek Közép-, és Kelet-Európa népei?  Ha identitásunkat és nyelvünket meg akarjuk őrizni, akkor olyan kifejezésekhez kell ragaszkodnunk, amelyek történelmileg, önazonosságunk tekintetében nem elválasztanak, hanem összekapcsolnak egymással. Az eddig elmondottaknál is veszélyesebb, amikor csak nemzeti közösségünk megmaradását tűzzük ki célul magunk elé. Ez burkolt elismerése annak, hogy a mi közösségünk és kultúránk nem képes a megújulásra, a változtatásra és a növekedésre. Egyedül csak arra képes, hogy védekezzen, visszahúzódjon és féljen valamitől, ami tőle nagyobb és értékesebb. Megőrizni és megvédeni azt kell, amit újonnan szereztünk. Ami a miénk, ami értékes, azt továbbadni és gyarapítani kell. Gazdag a nyelvünk, vannak fontos értékeink, amelyekhez görcsösen ragaszkodnunk kell. Mindenek előtt szeretnünk és szolgálnunk kell nemzetünket. Becsüljük jobban magunkat, hogy mások által is megbecsültek legyünk.