20141126 - Babits Mihály születésnapjára - Dr. Imre László

Alighanem az iskolai oktatás szükségképpen leegyszerűsítő kategóriái teszik, hogy Babitsról a Nyugat első nemzedékének úgynevezett esztéta szárnya jut eszünkbe, tehát Babits a hideg formaművész, a műfordító, a nagy talentumú kritikus és irodalomtörténész, a szerkesztő. Holott éppoly érző, sérülékeny személyiség, mint minden született költő. Emellett valóban az 1910-es években, Európában már régebb óta honos költői irányok, a szimbolizmus, a parnasszizmus, az impresszionizmus meghonosítója, aki rajongva szereti az Adyék által támadott Aranyt, s aki az emberlét nagy kérdésivel kerül szembe egyre inkább a 20-as, 30-as években. Amikor a már halálosan beteg Kosztolányit, fiatalkori barátját meglátogatja, aki szenvedésire panaszkodik, csak ennyit tud mondani: „Értelme van ennek, Dedi.” És valóban a nagy létélmények, a halál élmény teszi majd igazán nagy költővé. Talán egyedül ő egyszerűen, s egyszersmind katartikusan beszélni istenélményéről, pl. Ádáz kutyám című versében. Hosszan ecseteli kutyája, Ádáz életformáját, aki engedelmesen ül az ő lábánál, biztonságban érzi magát, néha elcsatangol, de titkos kalandok után mégis mindig hazatér. Az utolsó előtti versszak már kétségtelenné teszi, hogy mindennek metafizikai jelentése van:

            Tudod, hogy itt valaki hatalmas

            gondol veled, büntet és irgalmaz,

            gyötör olykor, simogat vagy játszik,

            hol apádnak, hol kínzódnak látszik:

            de te bízol benne: Bölcs belátás,

            bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Az utolsó versszak már nyílt vallomás: a vers alanya bízik Valakiben és fél Valakitől, de leginkább nem képes megérteni Urát. Ennél pontosabban és (jó értelemben) játékosabban meg sem lehetne fogalmazni azt, amit évtizedeken keresztül hallottunk az istentiszteleten az Isten békéjéről, mely minden emberi értelmet felülhalad. Mert tényleg felülhalad.

            Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,

            bizalommal tudnék én is Annál

            megpihenni, aki velem játszik,

            hol apámnak, hol kínzómnak látszik,

            égi gazda, bosszú, megbocsátás,

            s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

A költő a maga kínjait és kétségeit egyszerű, de sugárzóan felszabadító erejű analógiába foglalja, melynek keretében nemcsak egy kutya osztályrészében látszik osztozni ( ugye mennyi okos és meghatott áhítat van ebben a majdnem lealacsonyító azonosításban!), hanem a szenvedésre ítélt és mégis megváltásra méltatott embernem tagjaként éli át a félig értett teremtés misztériumát is, csodáját is.