20150708 - Sokkoló katasztrófák (3) - Turcsik Ferenc (ism.)

A sokkoló katasztrófák nemcsak arra figyelmeztetnek, hogy minél jobban felkészüljünk ezek kivédésére, hanem arra is, hogy mennyi minden felett nincsen hatalmunk.

A bibliai teremtéstörténetben olvashatunk egy kertről, amelyet Isten teremtett és ebben helyezte el az embert. Ebben a kertben sok más egyéb mellett, ott volt az Élet fája is. Amikor ezek a történetek íródtak, már akkor is, és azóta is az embernek az a tapasztalata, hogy ahhoz, hogy életben maradhasson, szüksége van önmagán kívül valamire, Valakire. Önmagában az ember ugyanis nem az élet forrása. Ezt azonban, bár tudja, de nem szereti belátni, hiszen így gyengeségét, kiszolgáltatottságát és másra-, minimum az egymásrautaltságát kellene beismernie. Az, hogy nincs hatalma minden felett – frusztrálja az emberiséget. Éppen ezért olyan érzékeny pontja szembesülni azzal, hogy valahol véget érnek a lehetőségei.

Azzal, hogy a katasztrófák kapcsán arra jutottunk, hogy fontos elismernünk határainkat, nem azt mondtuk, hogy ezeknek csak ez lenne az egyetlen figyelemre méltó következményük. Nem erről van szó. Nagyon hangsúlyos a másik felé fordulás és a megelőzés is. Azonban az előbb elmondottak azért nem elhanyagolhatóak, mert nem mindegy, hogy ezt hogyan tesszük. A túlzott önbizalom elbizakodottsághoz vezet és adott esetben nagyobb kárt okozunk, mint, ami már addig is történt. Azonban, ha alázatosan, határaink tudatában, számolva a másik szükségeivel, tesszük a dolgunkat, akkor ennek kicsi az esélye. Ez utóbbi esetben ugyanis, nem fog például az előfordulni, hogy a szükség bennünket leginkább megérintő pillanatában megígérjük, hogy segítünk, azután pedig megfeledkezünk az ígéretünkről.

Az igazi mások felé fordulás sohasem gőgös, beképzelt, hiú és elbizakodott. Az igazi segítség mindig alázatos, szelíd és szeretetteljes. Azt gondolom, hogy amikor mi vagyunk olyan állapotban, hogy másokra szorulunk, nekünk sem mindegy, hogy hogyan fordulnak felénk. Amikor tehát mi vagyunk segítő pozícióban, akkor se feledjük ezt el. Ne feledjük, hogy amit szeretnénk, hogy az emberek velünk cselekedjenek, mi is úgy cselekedjünk velük.

Eléggé sokkolóak-e tehát világunk sokkoló katasztrófái?

Megremeg-e eléggé a lábunk ahhoz, hogy valóban észbe kapjunk, hogy változzunk és változtassunk életünk folyásán?

Addig, míg időszerű...