20150929 - Vannak még jó emberek (5) - Ambrus Erika (ism.)

Mitől jó valaki? És meddig tud jó lenni? Milyen mértékben? Mikor az esetleg pénzbe kerül, akkor is? Ha egy csomó energiát fölemészt, akkor is?

Tudják, mi az a dorozsbakönyv? Minden bizonnyal tájjellegű szó ez, tehát nem csoda, ha nem hallották még ezt a kifejezést. Egy vőfélykönyv, azaz olyan lakodalmi versikék vannak benne leírva, amiket egy-egy lakodalomban a násznép szórakoztatására, a dolgok irányítására, és a meghatódott menyasszony és vőlegény helyett mond el a vőfély. Valamikor minden lakodalomban megvolt ennek a helye, aztán valahogy elmaradt. Ma megint divat, hivatásos vőfélyeket fogadnak fel és fizetnek a lakodalmat szervező fiatalok vagy szülők.

Ez a dorozsbakönyv, amelyről szó van, egy igen régi példány. Kézzel írott, hosszú versek, amelyeknek egy részét talán a mai ember füle már nem is érti, mer a nyelvezet, az ételek, a szokások mára feledésbe merültek vagy megváltoztak. A könyvet valamikor valaki még az 1800-as években írta, s bizonyára sok lakodalomban okoztak azok a versek, amelyek ebben találhatók kedves perceket a násznépnek. Csakhogy ez a könyv nem egy fiók alján lapult, sem nem múzeumban állíttatott ki, még csak nem is egy néprajzos íróasztalán várt földolgozásra, hanem vándorolt. Titokzatos messzi útjáról csak egy-egy mozzanat alapján tudunk némi képet alkotni, s az útvonalat a könyvvel végigjárni.

Tulajdonosa magával vitte az első világégés frontjaira, s itt-ott a lakodalmi verseken kívül személyes bejegyzéseket is írt az üres lapokra. A régi ember amúgy is igen megbecsülte a papírt, nem használt el naponta egy egész erdőt, hanem minden üresen hagyott helyre írt. S ez a vőfély igen jól tette, hogy személyes megjegyzéseket, neveket, falunevet, évszámokat írt a könyv lapjaira, mert ez a könyv a háború után messzire került hazulról. Talán egy katonatárs vitte magával, vagy többeknél kézről-kézre járt, s a háború lövészárkaiban ezt olvasta egy-egy katona, visszaemlékezve saját faluja lakodalmaira? Mindezt nem tudjuk, meg azt sem, hogy került új tulajdonosához. Talán voltak fontosabb dolgok ott, a háború zajában, mint egy könyv holléte. Évek, évtizedek teltek el, valószínűleg, ez alatt senki sem forgatta a könyvet, aztán egy családi hagyaték fölszámolásakor vette valaki a fáradtságot, hogy a megsemmisítő máglya kupacáról leemelje ezt a könyvecskét, beleolvasson, sőt, megmentse az enyészettől és a benne szereplő nevek és helységnév alapján kinyomozza, honnét került ez a könyvecske az őseihez. Mert ez a jó szívű ember kinyomozta, fölkereste a könyvben jegyzett falu idősebb, tapasztalt, mindenről jól informált, mindent számon tartó asszonyának elérhetőségét, fölhívta, elmondta mit talált, s személyesen el is hozta sok km-ről az eredeti „lakhelyére” a dorozsbakönyvet.

Pedig akár el is égethette volna, mint lomot, vagy ha már valamiért fölvette, berakhatta volna a saját könyvei közé. Ehelyett, időt és energiát nem kímélve hazajuttatta a könyvet. Mert vannak ám még jó emberek!