20151010 - Méltó és méltatlan elismerések - Elek György (ism.)

Az utóbbi húsz év során sok esetben halljuk azt, hogy intézmények, civil szervezetek, de pártok is elismeréseket, kitüntetéseket, díjakat adnak át személyeknek, csoportoknak. Ez rendjén is lenne, hiszen az emberek között tartós, egészséges kapcsolat csak egymás kölcsönös elismerésén alapulhat. A szomorú az, hogy sok elismerést politikai alapon osztanak olyan személyek számára, akik lehet, hogy jó pártkatonák, de nem azok a kimagasló személyiségek, akik a széles tömegek számára példaként szolgálhatnának. Egyik ismerősöm bölcsen jegyezte meg, hogy az egyének, csoportok fejlődéséhez valóban elengedhetetlen feltétel az elismerés, amit már csecsemőkortól kezdve folyamatosan igényel az ember. Az óvodai majd az iskolai évek során, később felnőttként a társadalmi elismerés hiányában nem alakulhat ki bennünk az önbizalom, hiszen nagyon fontos annak a magatartásnak a kialakítása, amely által majd az ember megerősödik. Akinek munkáját, tevékenységét sohasem ismerik el, akinek soha nincs része sikerélményekben, az szép lassan elveszíti önbizalmát, és ennek eredménye az lesz, hogy önmagában sem tud majd hinni. Természetesen tudjuk, nem ettől az elismeréstől lesz értékessé életünk, de ez az elismerés ráirányítja a figyelmet a bennünk rejtőző valós értékekre. Mert jó érezni azt, hogy mindennapi munkánkkal nemcsak családunk, hanem közösségünk számára is adunk valamit, amitől az a közösség előrehalad. Csak az tud bízni önmagában, akiben megbíznak – tartja a mondás. Naponta lehet tapasztalni, mit jelent az, amikor a szülők különbséget tesznek két testvér között. Vagy mennyire rosszul esik az, amikor a munkahelyen nem mindenki egyformán van megbecsülve. A lényeg az, hogy ha továbbra is baráti alapon, érdekek miatt vagy párthovatartozástól függően osztogatják a díjakat és az elismeréseket, annál már csak az rosszabb, amikor mindenki kap valamilyen diplomát vagy könyvadományt (mint egyes versenyeken), nehogy előforduljon, hogy aki díj nélkül tér haza, az többet ne jelentkezzen a versenyre. És most következik a nagy kérdés: Ilyen körülmények között azok, akik valóban tesznek valamit, akik valóban kiemelkednek, hogyan érezhetik egy szinten magukat a pártkatonákkal, milyen lelkiismerettel vehetik át a tulajdonképpen csak őket illető díjakat, ha azokat egyáltalán felajánlják nekik?