20151116 - A magyar népdal hete - Berkesi Sándor (ism.)

Valamikor minden nép, a magyar nem is olyan régen tagozatlan egység volt. Még a társadalmi rétegek szaporodása sem jelentett kultúrában nagyobb elkülönböződést. Náluk még 300 éve ugyanaz a dal zenghetett várban és kunyhóban. Azóta a vár romba dőlt, ha áll lakója idegen vagy hűtlen lett a magyar dalhoz. Megőrizte a régi kincseket, díszruhákat, fegyvereket, a dalt abbahagyta. A kunyhó hű maradt, megőrizte a régi kincs értékesebb felét a lélek ősi bútorzatát. Az egész magyarságét, a magáét is, azt is, amit felülről kapott, amit 300 éve az Eszterházy palotákon daloltak azt ott ma már nem tudják. De tud még belőle Szalay Zuza, kis töpörödött öregasszony, Kolon nevű kis Zoboraljai faluban. Tudnak öreg harisnyás székelyek, a falu megmentette a tradíció folytonosságát, a mi dolgunk átvenni tőle és továbbápolni, a tűznek nem szabad kialudni. Kodály Zoltán szavai ezek, melyből a 20. század elejének fontos missziójáról a falu által még őrzött népzenéről tudósít, melynek gyűjtésére, lejegyzésére, tudományos rendszerezésére rászánta életét. A csodálatos és az eredet fogalmazódik meg Jókai Mór költői mondataiban: ,,Ki ülteti a mezők virágait?... ki tanítja a pacsirtát énekelni?... ki teremti a népdalt? Honnan jönnek e zengzetes, sajátos énekek? melynek verse és dallama egyszerre látszik születve lenni; nem tudni meg soha ki volt az első, aki énekelte? Vagy tán úgy születik a népdal, mint a felhő? Minden nap új meg új van az égen és még sem látta senki, hol és hogyan támad.'”

Mi a népdal, 1934-ben Bartók teszi fel a kérdést és így válaszol: "… a népzene mindazoknak a dallamoknak az összessége, amelyek valamilyen emberi közösségnél kisebb vagy nagyobb területen bizonyos ideig használatban voltak, mint a zenei ösztön spontán kifejezői. Népszerűen szólva: a népzene olyan dallamokból tevődik össze, amelyeket sokan és sokáig énekeltek."

Kodály a magyar népdal művészi jelentőségéről a következőket mondja: „A magyar népdal nem pusztán a mai falusi élet visszhangja, nem csak a „falusi ember primitív érzéseinek” kifejezőse, hanem az egész magyar lélek tükre. Mint egy nagy gyűjtőmedencébe, századokon át belefolyt a magyar érzelmi élet minden patakja, nyomot hagyott benne a magyarság minden lelki élménye, a bölcsőjétől fogva: mert kétségtelennek kell tartanunk, hogy a magyar dal, a magyar nyelvvel egyidős."

Bartók a népdal esztétikai értékéről, formai szépségéről vall: „Az ősi parasztzene dallamai klasszikusan világosak, egyszerűek, tárgyilagosak… ami már eleve kizárja azt, hogy fárasztóan hassanak.”

Véleményem szerint ezek a dallamok a legmagasabb művészi tökéletesség megtestesítői, mert valósággal klasszikus példái annak, hogyan lehet egy zenei gondolatot a legszerényebb eszközökkel a legérhetőbben kifejezni. A népzene Kodály és Bartók a példamutató nagy ikerpár számára különféle műfajok műzenei alkotásainak, remekműveinek megírásához volt ihlető, inspiráló forrás. Kodály mondja a népzene és műzene viszonyáról: „Csak le kell hajolnunk a néphez, ott él és virul még az ősi zene, nem szorul mesterséges felújításra.”

Aki zenész, elmélyed benne és megtalálja az utat a népdal feldolgozás anyagi magyarságától a legmagasabb szellemi magyarság felé, amely ha külsőleg eltávolodik is népdaltól láthatatlan, eltéphetetlen szálakkal kapcsolódik hozzá, mint termő talajához. Bartók a zeneszerzői munkálkodásukat említve az útkezdésre tekint vissza, „ami dolgunk az volt, hogy megérezzük ennek a mind eddig ismeretlen zenének szellemét és ebből a szavakkal nehezen kifejezhető szellemből kiindulva teremtsük zenei stílust”.

Összefoglalva a népdal, a népköltészet fontosságát, jelentőségét mai aktualitását, erőforrásként hatnak a népdalgyűjtés első nagy klasszikusának, Vikár Bélának szavai: „Bármily rohanó lépésben haladjunk is (jobban mondva: haladjanak is mások) a művelődés útján előre, az a kor sohasem fog elkövetkezni, hogy egy rengeteg erdőnek, egy kies pataknak vagy egy virághímes rétnek látványa ne rezegtesse meg a szép iránt fogékony emberek szívét. Ellenkezőleg, csak azt jósolhatjuk, hogy a kultúrába belefáradó emberiség időn­ként vissza-vissza fog fordulni az örök természethez, az életadó, ifjító forráshoz, s így a költés terén a néphez. A népdalra mindig szükségünk lesz, mint a falat kenyérre, hogy a mű­köl­tés túl­fino­mult hangszerelése után a természetesség üde hangjaiban megfürödjünk s ekként a nemesebb műélvezethez való kedvünket, lelkünk egyensúlyát el ne veszítsük.”