20151128 - „Nem mondhatom el senkinek…” - Rácz Róbert (ism.)

Örökérvényűnek tűnik Karinthy Frigyes sora. Csak éppen a tehetetlenség oka nem tisztázott.  Azért nem mondhatom el, mert nem is akarom senkivel sem megosztani titkomat, vagy talán, azért nem szólhatok, mert nincs ember, aki meghallgatna, vagy aki érthetné mondandómat? Vagy, mert képtelen vagyok jól és helyesen szólni?

Ez utóbbinál maradok. „Nem mondhatom el senkinek…” tehát, mert nem tudom elmondani. Nem vagyok képes úgy mondani, ahogyan valóban mondani kellene. Hiszen, amikor lehántjuk az emberi élet burokleveleit, és egyre mélyebbre jutunk, lejutunk egészen az érzések, a gondolatok szintjéig. Aztán még tovább a szellem és a lélek szintjéig. Létünk egy-egy pillanatában, amikor nem a mindennapok gondjaival, nyűgjeivel törődünk, amikor mind a magunk, mind a mások által keltett zajok elcsendesednek, amikor lótás-futásainkból megállhatunk, amikor a felszínt felcseréli a magasság és mélység, akkor bizony eljutunk ezekig a szintekig. Itt találjuk a szerelemmel, a boldogsággal, az élettel és halállal, az Istennel kapcsolatos kérdéseinket, de itt már nem találjuk szavainkat. Ilyenkor hűtlenekké lesznek a szavak, és nem engedik, hogy azt szóljuk, amit igazán szólni akarunk, hogy úgy mondjuk, ahogy éppen mondani szeretnénk.

A gondolatoknak és érzéseknek nem lehet határt szabni, szárnyalni akarnak. Repülésre hívatottak. A szavak azonban szűkösek, és a gondolatokat határok közé szorítják, szárnyukat szegik, kalitkába zárják.

Egyes tudósok azt mondják, hogy az édenkerti bűneset olyan következményekkel járt, ami az élet minden területét negatívan érintette. Nincsen egyetlen zug sem, ami kivétel lenne. Így romlott meg az emberi beszéd is. Szavaink, mondataink, megfogalmazott kéréseink, vágyaink bizony kétértelművé lettek. Ami világos és tiszta, egyértelmű volt, az zavaros lett. Ajkunk sok félreértésnek adott már okot, és fog még a jövőben is. Szánk szólni tudja az áldást, de az szórni tudja az átkot is. Mennyi bajt, sértést, fájdalmat kerülhettünk volna el egy-egy bölcs hallgatással, hányszor és hányszor vertük képletesen fejünket a falba elhibázott, rosszkor és rosszul kimondott szavaink miatt.

„Nem mondhatom el senkinek”, mert képtelen vagyok suta szavaimmal jól bánni, szólni. De beszélni márpedig kell. Szükséges, hogy a szavak ruhájába öltöztessük gondolatainkat. Nem elégséges csak a pillantás, és nem működik a szavak nélkül is értjük egymást képessége. Ha esetlenül is, de tudatnom kell, hogy mi bánt, mit érzek, hogy kit szeretek. Minden esetlen és kétértelmű mondatunkat azonban meg kellene, hogy előzze az a fajta beszéd, amit a hívő élet imádságnak hív. Az imádság ugyanis az a beszéd, ahol nem kell keresnem a pontosabbnál pontosabb kifejezéseket, nem kell nyelvtanilag helyes mondatszerkezeteket kreálnom, mert mindezek ellenére is értve van a gondolat, a kérés. „Mikor még nyelvemen sincs a szó”, máris érti Istenem. Ez ma az egyetlen közeg, ahol elmondhatom vágyaimat, ahol még a dadogás is világos és érthető.

Végül már csak egyetlen kérdés maradt.

Vajon el tudtam-e, sikerült-e elmondani mindenkinek azt, amit egyébként nem mondhatok el, nem tudok elmondani senkinek?

Isten tudja.