20151211 - Lélektől lélekig - Fábián Tibor (ism.)

Hogy telik az idő! – csodálkoztunk rá a minap Ilona nénivel, soros látogatásom alkalmával. Elbeszéltük, hogy már fél éve ismerjük egymást. A 78 éves asszony ágyhoz kötött. Járni nem tud, pelenkázni kell, állandó felügyeletre szorul. Az idősek otthonába menne, de nincs annyi nyugdíja, ami ezt lehetővé tenné. A kisvárosban élő, szintén beteg nővérénél élt korábban, de a zilált családi légkör miatt jönnie kellett. Fiát, unokáját eltemette, egyedül maradt két, szintén idős, beteg nővérével. Arra vár, némi nyugdíj kiegészítéssel hátha mégis kapna helyet az idősek otthonában. Betegek jönnek, mennek, ő marad. Ott ül egymagában az ágy szélén és várja, hátha valaki hozzá is eljön látogatóba. A hosszú körmök és a szemébe lógó haj azt jelzik, elmaradoztak a látogatók...

Első találkozásunk során, miután leültem az ágya mellé szívet tépő sírásban tört ki. Akkor már hónapok óta a kórház lakója volt. Azóta hetente találkozunk. Egyetlen elfoglaltsága az olvasás. A vékonyka lapok, brosúrák rövid időre foglalják le. Ezért mostanság már többszáz oldalas regényekkel állítok be… Háromnegyed év alatt alig párszor mozdult ki kényszerű otthonából, amikor valamelyik kórházi alkalmazott átvitte a szomszédos öregotthonban fekvő nagyon beteg húgához. Ötezer forintot kóstált a párszáz méternyi út. A kórházban is hamar elfogy a kicsi nyugdíj. Már ha nem a párnája alól tűnik el. S nincs apelláta, egy-egy almát kötelező módon én is el kell fogadjak tőle. „Egyetlen fegyverem a rívás” – szokta mondani, magyarázni benti életét. Megegyeztünk, hogy ellenem ezt nem kell használnia, ne legyen szomorú a hazáig vezető út...

A kórház, a betegség, a testi nyomorúság látványa megtanít hallgatni. Locsogás helyett a megfelelő időben szólni. Steinbach József lelkész-püspök erről így fogalmaz: „megdöbbentő, hogy milyen érzéketlenek tudunk lenni, miközben egyfolytában beszélünk, és mindent megmagyarázunk. Hallgatni, csendben és őszintén odaállni valaki mellé alig tudunk. A csendes, őszinte részvét a legtöbb, amit igazán súlyos helyzetekben ember adhat az embernek. Ha igazán nagy baj van, nem is vagyunk többre képesek. Egy valaki képes ennél többre: aki el is tudja venni kínjainkat, el is tudja hordozni helyettünk azt. Ez többnyire nem azt jelenti, hogy szűnik a kín (persze ez a csoda is adathat!), hanem hogy az Ő erejével, alázattal elhordozható lesz az.”

Lám a mélység megtanít imádkozni. A betegség térdre kényszerít. Sokszor emlegetjük is: „A kórház a legnagyobb templom. Itt minden ember megtanul imádkozni”. Ha nem is mindenki, de sokan. Megtehetik. Mert a legnagyobb Gondviselő a kórházban is mindig ügyeletes.