20151218 - Vannak még jó emberek (8) - Ambrus Erika (ism.)

Észrevették-e, hogy olyan embereknek van jó szíve, akik pedig haragba lehetnének az egész világgal, mert nekik sok mindenből kevesebb jutott, mint másnak, akik például egyedül vannak, gyermektelenek és mégsem fordultak magukba, hanem segítenek, adnak, gondoskodnak. A gondoskodás motiválja hát a jót bennük?

A következő életképhez elöljáróban el kell mondanom, hogy foglalkozásomat, azaz hivatásomat tekintve lelkész vagyok. Lelkészként is sok mindent tapasztaltam, azonban amiről mesélni szeretnék, bárkivel megtörténhetett volna, a lelkészség említése csak a körülmények helyes megértéséhez szükséges.

Kezdő lelkész koromban segédlelkészként szolgáltam egy nagyváros gyülekezetében és a hozzá tartozó kisebb gyülekezetekben, szórványokban, ahová vasárnaponként el kellett utazni. Autóm nem volt, a kevés számú, jobbára idős gyülekezeti tagoknak szintén nem; az idős lelkésszel, aki megmutatta, hol is vannak a templomok, némi autóbuszos és vonatos, több átszállásos utazás után elérkeztünk a célfaluba, ahol istentiszteletet követően indultunk a következőbe. Gyanús volt, hogy nem a buszmegálló felé vette tiszteletes úr az irányt, sem nem a vonatállomás felé, hanem egyre csak ment ki a faluból, a házakat már magunk mögött hagytuk, a szövetkezet épületét is, s egyszer csak egy folyócska melletti töltésen álltunk.

Legnagyobb megdöbbenésemre gyalog, a folyó töltésén kellett elgyalogolnunk a következő szolgálati helyre, ami vagy 5 km-re volt. Tiszteletes úr gyakran járhatta meg ezt az utat, mert a folyóparti fűzfák már messziről köszöntek neki. Jó hangulatban, beszélgetéssel telt az út, nyár volt, szép, napos idő. Ezentúl vasárnaponként egyedül indultam a nagy gyalogtúrára, nyakamba vettem a palástomat, körömcipő helyett túrabakancsban.

Csakhogy az idő őszbe fordult, s hamar tél lett. Lehet érzéki csalódás, de úgy emlékszem, azok a telek hidegebbek voltak, mint a mostaniak, s valahogy a női csizmákat se arra tervezték, hogy térdig érő hóban gyalogoljanak benne. A hosszú úton sok minden eszembe jutott, még az is, egyszer csak megjelennek a farkasok, s széttépve ott fagyok meg a hófúvásban. Farkasok nem voltak, de hideg az igen. S valahány hideg vasárnapon odaértem a következő falu kicsi templomába, dideregve, összefagyva, gondnok asszony, akinek gyermekei nem voltak, ezért a mondás szerint gyermeke volt az egész világ, így én is, melegített téglával várt, vegyem csak le a csizmámat, olvadjon fel egy kicsit a lábam, s forró teával, hogy a poháron a kezeim, ujjaim is melegedjenek át.

Nemcsak a lábaim, kezeim melegedtek meg, hanem a szívem is ettől a gondoskodó szeretettől. Mert igenis, vannak jó emberek.