20160505 - Tanulok csendben lenni - Pásztor Gyula (ism.)

Axel Kühner meséli egyik könyvében a következő történetet: Az egyik kis falusi iskolában egy alkalommal látogatást tett az iskolaszék elnöke. Az volt a szokása ilyenkor, hogy végigkérdezte az osztályokat arról, amit éppen tanultak. Miután kevés gyermek járt ide, a tanító egyedül, egy teremben foglalkozott mind a hat osztállyal. Most is úgy ületek, ahogyan szoktak: az idősebbek hátul, azután a kisebbek egyre előrébb. Ebben a rendben kérdezgette hát őket a látogató is. Miután mindnyájan szépen felmondták a maguk anyagát, észrevette, hogy az első sorban – a többiek között – ott ül egy kisebb leány is, aki szemmel láthatóan még nem iskoláskorú. A tanító gyermeke volt, akit bizonyára nem volt éppen otthon kire hagynia, ezért magával vitte, hogy ellegyen a többiekkel. Meg aztán az sem szolgált kárára, ha közben ő is készül az iskolába. S ha már ott volt, ő sem maradt ki a sorból. A látogató kedvesen megkérdezte tőle: És te, kislányom, mondd, te mit tanulsz itt az iskolában? Aztán a kisgyermek bátran és illedelmesen válaszolta, amit bizonyára édesapjától az iskolás korra készülve feladatul kapott: Tanulok csendben lenni.

„Tanulok csendben lenni.” – fontos, és nem is könnyű feladat ez az élet mindennapos iskolájában. Ha valaki jól akar megszólalni, előtte elkerülhetetlenül csendben kell lennie, hogy ebben a csendben meghallja és megértse, amit mondania érdemes. Mielőtt egy ember valamit tenni készül, érdemes csendben lennie, hogy erőt kapjon, és erőt gyűjtsön a feladatához.

Tanulságos végiggondolni, hogy miért húzza hátrafelé a nyílvesszőt az, aki pedig előre akar lőni. Nyilván azért, mert az így nyer ledületet. Véletlenül sem gondolja ezt fölösleges fáradozásnak. Sőt, minél messzebb akarja lőni az íjász, annál hátrább húzza a nyílvesszőt. Olyan természetes ez, hogy nem is próbálnánk másképpen csinálni.

Milyen furcsa, hogy az élet más területén mégis minden gondolkodás, belső csend nélkül csak úgy belefutunk egy-egy megszólalásba, válaszba, egy-egy hirtelen ötletbe, indulatba, vagy egyszerűen a következő feladatba. Aztán szomorúan tapasztaljuk, hogy ez a lendület sokszor egészen másfelé visz, mint ahova jutni szeretnénk. Vagy egyszerűen nincs erő abban, amit éppen végzünk.

Az élet iskolájának újabb napjára indulóban újra lehetőség és feladat is egyben tanulni csendben lenni. Tanulni és gyakorolni ezt a belső elcsendesedést. Csendben lenni, mielőtt megszólalok, hogy legyen mit mondanom, s ne csak beszéljek. Elcsendesedni mielőtt valamihez hozzákezdek, hogy értsem a feladatom, s ne csak dolgozzak, hanem valamit elvégezzek. Várni és hallgatni, mielőtt indulataimnak engednék, hogy megértsem a másikat, s ne anélkül válaszoljak. Visszahúzódni egy időre, hogy aztán mozdulataimnak lendülete és ereje legyen. Csendben lenni, hogy értsem azt, Aki eligazít, aki bölccsé tesz, Aki erőt ad és jó irányba állít.

Boldog ember, aki napi céljául tűzi ki: Tanulok csendben lenni.

Örömteli tanulást, aztán eredményes munkálkodást kívánok minden mai útjára indulónak!