20160521 - Érzelmeink vezetnek (2) - Tarsoly Eszter (ism.)

Tele van ez a világ érzelmeket megvető tömegekkel, akik úgymond: unják már, hogy mindenhonnan rózsaszínű máz csorog. Idegesek lesznek, és sietős dolguk akad, amint valakinek könnyeket csal szemébe a meghatottság vagy a szánalom, esetleg nem tudja úgy emlegetni elmúlt élményeit, hogy a hangja ne remegjen bele. Ennek ellenére, könnyen válnak rabjaivá a kereskedelmi adók szüntelenül sugárzott, – állítólag – valósághűségre törekvő műsorainak.

Sokáig él még bennük a képsorok látványa, hiszen tényleg nehéz elfeledni a hétköznapi hősök megtört arcát, amint a végsőkig küzdenek egy beteg életéért. Nehéz feledni a halálfélelmet nem ismerő bátorságot, amint bevágtatva egy pokoli torony lángoló közepébe, kimenekítik a bentragadtakat. Vagy, amikor valaki a képernyőn, összeszorított szájjal tűri az élet kegyetlen csapását, amely egy betegség, vagy tragédia kapcsán, a szerelmét, társát ragadja el mellőle, s amitől hőssé válik, nem más, mint egy legördülő könnycsepp, amit lopva letöröl, hogy aztán dacolva a sorssal, – éljen tovább.

Feledhetetlenek ezek a képek, de ha az emberek az életben találkoznak vele, gyorsan odébb állnak, mert ők nem ilyen érzelgősek, nekik ez túl csöpögős. Ezért, ha az érzelem legkisebb megnyilvánulását vélik felfedezni magukban, póker-arccal továbbsietnek és nem hajlandóak csak a szigorú észérveik szerint dönteni. Az érzelmeik többedrendűvé válnak, és kizárt dolog, hogy azok átvegyék a vezetést egy-egy döntésük során.

Pedig, valahol mélyen, mindenkiben ott él a vágy, hogy a szívére hallgasson, de fél, hogy ezzel kiszolgáltatja magát másoknak.

Azonban, ha nem hagyjuk, hogy az érzelmeink helyes cél felé vezessenek, azok (előbb-utóbb) olyanok lesznek, mint a hamu alatt alattomos kitartással izzó parázs, amely – nagy bajt okozva – bármikor lángra kaphat...