20160524 - Tisztesség (2) - Dr. Enghy Sándor (ism.)

A tudomány csak akkor jut valamire, ha tisztességes. Legalább is abban, hogy olyan következtetéseket von le, amelyek levonhatók. Fejlődhetne-e valaha is egy találmány, ha a későbbi kísérletek nem az előzőek alapján nyilvánvalóvá lett tényekre épülnének? Még mindig négyszögletes „kerekeken” autóznánk, ha nem ráztak volna azok az alkotmányok annyira, hogy kénytelenek legyünk megalkotni a végtelenített, zökkenőmentes körformát. Önmagunk érdekében kötelező érvényű tehát a tisztesség, amely nem más, mint tapasztalatok figyelembevétele - az azokhoz való igazodás.

A példázatbeli szolga is azért került hóhérkézre, mert a király hiába engedte el adósságát. Ő sokkal kevesebbet sem volt képes elengedni saját szolgatársának. Pedig könnyű lett volna elengednie a keveset, hiszen neki sokat engedtek el. A tisztesség az ő esetében csupán egy helyes következtetést jelentett volna. Semmi más nem kell a tisztességhez, csak az, hogy valamire hivatkozzunk úgy, ahogy kell. A szolga csak azért volt tisztességtelen, mert csak arra talált okot tapasztalata ellenére, hogy miért ne engedje el szolgatársa adósságát. Ennyi a tisztesség: következtetés, tapasztalat alapján.

Senki nem állítja pl., hogy könnyű adni. De hát nekünk még soha nem adott senki semmit? Vagy mit tettünk azért, hogy megszülessünk. Nehogy azt mondjuk, hogy megdolgoztunk érte! És ez még nem minden. Nem csak az életünket kaptuk, de annak megtartatását is. Számtalan helyzetben kerültünk már el balesetet, amikor nagyon is nyilvánvaló volt, hogy nem rajtunk múlt az életben maradás. Fel sem tudnánk sorolni, mennyi mindent kaptunk, ami egészen nyilvánvaló annak ellenére történt, amilyenek vagyunk és amit érdemelnénk. Akkor hát, nem az lenne-e a dolgunk, hogy magunk is adjunk? Pedig, ez a következtetés lényege. Ez a tisztességes!

Azt hisszük, nekünk az édesanyánk soha nem bocsátott meg semmit? Vagy minden csak a mi tetteink eredménye lenne, mindent csak mi értünk volna el? Nem éltünk át sohasem olyat, hogy szerető kéz nyúlt felénk, amikor belül a megtorlástól rettegtünk? Amikor velünk történt az, amit más is csak titkon mert remélni; - de elkerült az, ami mással megtörtént. Akkor nem tisztesség kérdése-e - a tapasztalat alapján való következtetés? Azt tenni mással, ami nekünk jól esett! Vagy olyat tenni, amire más tud majd jól hivatkozni!

Vagy legalább azért hálásnak lenni, ami elkerült és annak örülni, ami mindenek ellenére velünk történt!

Mert a legvégén - nem az évek számából, hanem az ilyen következtetésekből derül ki, hogy nem éltünk hiába és - így lettünk hivatkozási alappá, követendő példává - másoknak, a tisztességes életre...