20170203 - Hol vagy? - Szalay László Pál

Hatalmas hó esett a napokban. Mindent betakart. Utat, házat, szántóföldet, erdőt, mezőt. A temető csendje is mélyebb lett. Fehér dunnájába zárta a zokogások árját, amelyek ott köröztek a délnyugati sarokban, egy ifjú friss sírhantja felett. A fagyott földet mozgatni durva, nehézkes, csákányok és megfeszített izmok együttes akarata kell, hogy sikerüljön. De a hó most puhán, finoman szitált be mindent. Csak hordta egymásra a rétegeket, miközben az égi zsákokat nem győzték odafenn nyitogatni. Az irdatlan mennyiség feletti nemtetszését a főporlasztó többszöri leállással juttatta kifejezésre. Mennyi még? - kérdezgették a mennyország meteorológián. A folytatást egy kézmozdulat jelezte. Nincs apelláta. Már ebből sejtették, hogy egy napi iparkodás, szorgoskodás a feledéstárban nem lesz elegendő, hogy a sajgó idegek, égő szemek, parázsló gondolatok enyhülésre leljenek.
Feledéssel kezdeni egy évet. Nem lendülettel, hanem erős fékezéssel, hogy megtartsuk magunkat a szédülettől. Nem a megnyíló lehetőségek páratlan száma kápráztat el, hanem a megcsonkított családfa taszít bizonytalanságba. Midig nagy reménységek születtek a keblemben, amikor egy új esztendő szűk palacknyakát óvatosan felpattintottuk és engedtük tovafutni a januári napokat, ahogy a kecses pezsgőspohár külső oldalán a felesleg távozott. Bőségét éreztük az időnek. Tobzódtunk benne, dobálóztunk vele. Lehet lassan élni, lustán kortyolni a delet, komótosan majszolni az estét, nem komolyan venni a hajnali kakasszót. Nem gondoltunk, hogy a kezdet lehet vég. Csak az előző év roggyan össze és veszít szurkolói tömegeket. De itt az idő eredőjénél, amikor a múlt magára húzza a koporsója fedelét és a jelen vajúdva érkezik, égi fények glóriájától övezve, itt nem csukódhat le szem. Itt nem szűnhet meg szívdobbanás. Itt nem lehet lelket kimérni a hálál kufárjának. Itt a lélegzet nem szakadhat bent. Most élni kell, hogy elmondhassuk, mienk a jövő.
De mégis lehet, hogy megtörténik. Tiltakozik minden porcikánk. Az értelmünk nem akarja ismerni ezt a szót: Halál. Úgy talán, esetleg megengedőn, hogy valahol távol, egy másik városban, országban, de sokkal inkább egy másik galaxisban. Ne közöttünk arasson. Persze szükséges és elkerülhetetlen, de… sok a kérdőjel, sok a miért. Testünk valamennyi részéről lemondanánk, bármilyen szörnyűséges büntetést magunkra vállalnánk, kolostorba vonulnánk, és cellánkat imákkal tömnénk ki naponta egy ezredéven át, ha… volna visszaút. De nincs. Elvégeztetett. A szeretett személy földi porhüvelye alkalmatlanná vált a tovább utazásra. Más formát öltött, aminek nem földi kilométerek és emberöltők, hanem csillagvilágok és az örökkévalóság szab határt.
Megálltam a sürgősségin, de már nem volt ott. Csak egy zsák ruha, néhány plasztikkártya és egy marék apró. Megálltam a lakásában, de már nem volt ott. Csak holmik, amiknek ő ismerte a valódi értékét. A ruhák között egy levél, sűrű gyöngybetűkkel. Nem csak szavak, de lélek is, az ő szeme itta, tudta. Az asztalon könyvek és áramkörök. Fantasy és reality. Bementem az egyetemre, de már nem volt ott. A barátok arca hamuszürke, szemükre kiült a bánat, az adminisztráción egykedvűség. Fogynak a lépcsők, az ajtók, távolodik a kar, a kollégium előtt gyertya ég, és a képen egyre halványul az arc. Ipartelep, gyáróriások, sínek, utak, sorompók. Hideg van. A veszteség szele szabdal, mit neki kabát. A munkahelyén sem találják, nincs ott. Pedig volt, határozottan jelen. Az a zöld üvöltő masina egyértelmű bizonyságot tesz: A szellemet belém ő helyezte. Belépek a szülői házba, de már ott sincs. Ó, jaj! Mécsesek egy „A”-t formáznak. Megállt az idő szilveszter hajnalán. Oda lépnénk vissza a teljességhez, ha az elme által rögzített kép elevenné válna. Hol vagy…? –sóhajt utánad megannyi lélek.
Temetnem kellett. Temetni egy barátot. Némán megállni, főt hajtani, zokogni, azt nem lehetett. Viszont szólni, búcsút venni, szalutálni, azt igen. S közben vigyázni, hogy magam el ne vérezzek. Ilyet nem lehet kérni az embertől. Mégis úgy adta az ég, így vette a föld. Szerettem volna meghatóan, szépen tenni ezt, ahogy Chris Rea búcsút vett Ayrton Sennatól. Megtalálni a portugál Saudade magyar megfelelőjét. De nem sikerült. Nekem nem. A napokban mégis történt valami. A hírekbe is bekerült. A sok hó az oka és a zabolátlan szelek – mondják sokan. Nekem mégis a Vilmány és Fony közötti útzár, amit a hófúvás okozott, égi tisztelgés. Lezárni a lélek ezen folyosóját. Hófehér fátyollal elfedni a tragédia színhelyét, képeit. Erre földi szó, emberi erő nem képes. Szitál a hó, az ég szürke, újabb zsákok állnak sorba a főporlasztó udvarán. Az ég adja, a tavasz kiolvasztja, szívünk végtelennek hitt telét.