Krónikás kerestetik - Kárpátaljai magyar anekdotakincs (2.)

Melyek egy része továbbra is elevenen él a köztudatban, más részük viszont – a dolgok természete folytán – előbb-utóbb menthetetlenül a feledés homályába merül. Mostani akciónkkal ezt szeretnénk megakadályozni. Felkérünk tehát mindenkit, aki olyan történetet tud, amelyik valamilyen módon jellemzi azt a kort, amelyben született, tükrözi a korabeli emberek viselkedését, világlátását, nos, az írja meg nekünk. (Szerkesztőségünk címe:
Beregszász, Kossuth tér 4., KárpátInfó). A szervezők szándéka szerint az így összegyűjtött anyagot korszakokra bontva kötetbe szerkesztjük és kiadjuk.

Hangsúlyozni szeretnénk: a kárpátaljai magyar anekdotakincs összegyűjtésének, kiadásának ötlete ugyan tőlünk származik, ám az, hogy az így elkészült könyv mennyire hitelesen tükrözi töredék hazácskánk, a huszadik század kárpátaljai valóságát, az öntől, önöktől is függ.

Tehát munkára fel!
(Az alábbi viski anekdotákat Czébely Lajos gyűjtötte)

Viski anekdoták

A viski különleges emberek között gyakran emlegetik Becske József bácsit, aki nyers, faragatlan modora,és a nők iránti – az átlagembernél sokkal nagyobb – vonzalma és egyéb különcködése miatt lett néhány tréfás történetnek hőse. A vicsorításhoz hasonlító mosolyáért (lehet ez a kifejezés túl finom) Vicsori (Visken: vicsari) Becskének hívták.

Azt beszélik, hogy egy alkalommal, amikor a nyári ég hirtelen beborult, és a váratlan vendégként érkező „nagyidő” fedél alá kergette a viski népet, a mi hősünk is a filegóriába húzta meg magát, bár beljebb is mehetett volna a házba, volt elég hely. De nem tartotta magát gyáva embernek, így végignézte, hogy veri le a viharos szél a szép körtéit az öreg körtefáról, majd kicsit később, hogyan aprítja fel a jég az épp akkor érő gyümölcsöt.

Amilyen hirtelen jött, oly hirtelen állt el a nyári zivatar, s a megtépázott gyümöcsfa siralmas látványt nyújtott. Erre Jóska bácsi feldühödve az időjárás kegyetlenségén a szekerállóban található, keze ügyébe kerülő szerszámok nyelével hozzálátott a néhány fán maradt körte leveréséhez, s miközben leverte valamennyit a földre, ezt morogta foga között: „Egyél Isten körtit!”

* * *

Vicsari Becske József a szebbik nem iránti vonzalmát nem mindenki tolerálta. Különösen azok nem, akik tudták, hogy mielőtt kalandra indult, feleségével vasaltatta ki kimenő pantallóját, és szedette rendbe magát. A rátartisága miatt meg is bűnhődött.

Egy alkalommal a csendőrség beidézte a városházára egyik Lator családnevű viski atyánkfiát tolvajlás miatt (gyakori név ez errefelé). A csendőr már várta kliensét a folyosón, amikor megjelent Becske József, mivel valami ügyes-bajos elintéznivalója volt a hivatallal. Amint Jóska bácsi a csendőrhöz közeledett, az azonnal megkérdezte:

– Maga az a Lator?

– Úgy mungyák! – felelt Becske büszkén.

A csendőr gondolkodás nélkül olyan pofont kent le Vicsari Becske Józsefnek, hogy a kalapja messze repült a fejéről.

Nem is volt ideje szegénynek megkérdezni, hogy hát ez miért volt, máris bent találta magát az őrsön, ahol elkezdődött a kihallgatás,

Neve? – kérdezte a csendőr.

Becske József – válaszolta értetlenül hősünk.

– Hogy az a… Hát az előbb miért mondta, hogy Lator.

– Hát mert… De nem fejezte be, mert a csendőr fejbólintásából megértette, hogy mindenki mindent ért. Így kapott ártatlanul Vicsari Becske egy pofont.

* * *

Visk lakossága az első világháború után román fennhatóság alatt élt egy évig, nem is akartak azután soha többé Romániához tartozni. Állítólag kérték is a hatóságot Trianon táján, hogy ha már magyar hazájuktól elszakítják őket, hát akkor inkább akarnak csehek lenni, mint románok. Később kiderült, hogy a cseh világ sem jobb, mert igen erőltetik a cseh nyelv használatát. Az államnyelvek gyakori változása nem igen használt a viskieknek a nyelvtanulásban.

Egyszóval, az egyik viski atyafi Husztra utazott, s miután elintézte ügyeit a járási központban, a vasútállomáson jegyet kért a viski megállóig (akkor már (még) volt Visknek vasúti megállója), de a kasszírnő nem tudott magyarul, s értetlenül nézett a férfira. Majd felemelt hangon utasította a viski bácsit, hogy kérje a jegyet cseh nyelven.

– Én ugyan soha! – kiáltott fel az dühösen. – Inkább megyek gyalog – mondta, és elindult gyalog Visk felé. A jegyárus és néhány lézengő utas elcsodálkozva bámultak a viski férfi után.

* * *

A szovjet hadsereg 1944 októberében szállta meg Visket. A lakosság már hírét vette, hogy a szovjetek a magántulajdont nem tisztelik, és ráadásul mint győztesek mindent megengednek maguknak. Az egyik viski atyafi megtakarított pénzecskéjét egy bőrzacskóba rakta, ezt a kis zsákocskát pedig a nyakába akasztotta, az inge alá, hogy ott nem találja meg senki.

Amint dolgára indult egy nap, az egyik szovjet tisztnek megtetszett az ujjasa. Azon- nal mellélépett és megfogta a férfi kiskabátját és ráparancsolt: Dáváj pidzsák!

Hősünk azonnal arra gondolt, hogy honnan tudhatta meg ez az orosz, hogy neki a nyakában pénzzsák van. Visken ezt ugyanis píndz-zsáknak ejtik. Így adta oda az ujjason kívül még a kis megtakarított pénzét is a szovjet tisztnek.

* * *

Visken már nagyon régi időktől fogva élnek Pál családnevűek. Többféle foglalkozással, sorssal. Az egyiket, mivel hordókészítő (kádár) volt, Dongás Pálnak keresztelte el a lakosság. Sok mindenhez értett a Dongás Pál család egyik tagja: jó beszélőkéje volt, gazdálkodott, de a Bibliát is ismerte, mégpedig nagyon. Azt azonban, hogy a tanult mesterségét kitől és hogyan sajátította el, nem nagyon tudta a falu népe, s hogy kételyei jogosak voltak tudományával szemben a következő anekdota bizonyítja.

Egyszer egy viski atyafi beállított Dongáshoz, s rendelt nála egy hordót annak rendje és módja szerint. Az előleget is kifizette, majd a megbeszélt időben eljött a hordóért és hazavitte.

Másnap azonban visszajött, és panasszal élt, e szerint a hordó folyik, és kártérítés jár a megrendelőnek, vagy csinálja át a mester, hogy ne folyjon. Minderre a mester a következőket felelte: Uram, én nem vagyok Isten, hogy megállítsam a vizek folyását. Tartson benne krumplit!

Szépreményi Kristóf