Kommunikációs forradalom – Turcsik Ferenc (ism.)

Amikor az internet nyitottságáról, az információ (majdnem) korlátlan hozzáféréséről beszélnek, akkor a legtöbbször nem szoktam elszörnyülködni. Hiszen a helyzet az, hogy ha valaki akar, akkor enélkül is elég könnyen meg tud találni, vagy, ha akar, akár „le is tud úgymond vadászni". Ezenkívül, ha valaki valamit nem megérteni akar, hanem kiforgatni és félreérteni, azt nem csupán a szerteágazó, de szűkebb kommunikációs lehetőségek mellett is nyugodtan megteheti, sőt mi több, meg is teszi. Hiszen meg nem érteni és belekötni – ehhez általában kevesebbet kell gonodolkodni. Ezzel együtt is két dolog sűrűn felszínre szokott bukni bennem.

Az egyik az, hogy ez a fene nagy forradalom, a fentebb mondottak igazsága mellett is, azért megbolondít bennünket. Azért gondolom ezt, mert a szélésebb körű hozzáférési lehetőség, a könnyebb lehetőséghez jutás egyaránt felerősíti azt a hatást, hogy boldog-boldogtalan mindent és persze mindig tud. Kikövetkeztet és megszólal olyankor is, amikor nem is kellene. Beleszól olyanba is, amibe nem kellene. Hangsúlyozom: nem azt mondom, hogy nem lehetne, hanem hogy nem kellene. Ez csak annak a régi igazságnak a XXI. századi újrafogalmazása, amely szerint hallgatni arany. Jár a szánk. Anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is elgondolkodnánk azon, hogy vajon helyénvaló-e az elgondolásunk, vagy kell-e egyáltalán megszólalnunk.

Az információs forradalom szabadsága nagyobb felelősséget is ró ránk, hiszen még nehezebb felmérnünk, hogy mikor kellene és mikor nem kellene megszólalnunk vagy beleszólnunk más dolgába. Ahogyan annak a felelőssége is a vállunkon van, hogy az információk forrásait leellenőrizzük. Hát... nem fejlődtünk ebben valami sokat. Persze, Isten így is szeret bennünket, de ha egy kicsit még jobban odafigyelünk, akkor sem fog kevésbé szeretni.

A mindig mindenhez értésnek ez a megjelenése viszont nem tesz bennünket asszertívvá a kommunikációnkban. Mit is jelent az, hogy asszertív? Nem, ez nem egy újfajta party-drog, sem nem egy újonnan a piacra dobott vodka, ahogy nem is a Nike egyik új fejlesztése. Az asszertív kommunikáció nem a fene nagy tudásról szól, hanem arról, hogy a helyzetet átgondoltam, tudom mit szeretnék és ezt szeretném úgy közölni a mással, hogy a helyzet végeredményeként ne egy nyertes és egy vesztes legyen, hanem két győztes. Annak ötvözete ez, hogy merjük vállalni magunkat (önérvényesítés) és emellett a mások érdekeit is figyelembe vesszük. Ez nem csupán elősegíti az erőszakmentes kommunikációt, de hosszú távon a szociális hatékonyságot is javítja. Akkor ez mi is? – kérdezhetjük. Körülbelül annyi, hogy fel merjük vállalni önmagunkat, a gondolatainkat, az érzéseinket, és ezt tesszük úgy, hogy azzal nem a másikat akarjuk megbántani, eltipirni vagy elnyomni. Azt szeretnénk, ha mi magunk is azok lehetnénk, akik vagyunk, és a másik/mások is azok lehetnének, akik. Egymás jobb megismerése és elfogadása révén pedig a szocális kapcsolataink is javulni fognak (akár családi, akár baráti, munkahelyi vagy bármi más kapcsolatról is van szó). Nem okoskodás és jobban tudás, hanem önmagunk valós megosztása, és nem a másik megalázása vagy leszólása.

A formák változhatnak, de a szabályok nem. Itt sem. Szeresd felebarátodat, mint magadat, és amit szeretnél, hogy mások tegyenek veled, te is tedd azt másokkal. Ennyi.