A magyar Kálvária – Vörös Éva (ism.)

A kolozsvári rádió ültette a bogarat a fülembe. Arról szólt a híradás, hogy a Sapientia, Erdélyi Magyar Tudományegyetem kerekasztal beszélgetést szervez a malenkij robot túlélőivel a hetven éves évfordulóra.

Valójában erről a témáról fiatal koromban, a hetvenes években csak félszavakat lestem el szüleim suttogó beszédéből, s a történelemkönyvek pedig erről mélyen hallgattak. Pedig a Kárpát-medencében élő majd egy millió magyart és németet, vagyis leginkább a civil lakosságot érintő népirtásról van szó. Mégpedig a nagyhatalmak által előre tervezettről. Erről tanúskodik Sztálinnak a brit kormányfőhöz írt 1943-as levele, miszerint a németek támogatásáért az egész magyar népnek kell viselni a felelősséget.

Kétségtelenül szívesebben iktat be az ember a programjába vidám történeteket, mint könnyfakasztóakat, de azért engem mégis furdalt a kíváncsiság, vajon hetven év múltán hogyan idéződik fel a szovjet munkatáborok pokla?

Arról aztán meg végképp nem tudtam semmit, hogy 1944 októberében néhány nap leforgása alatt Kolozsvárról 5000 férfit vittek el – köztük meg kiskorú 15-16 éveseket –, többségüket egy nyári ruhában mindössze kétórai munkát kérve tőlük. A magyar házak kapui meg voltak jelölve, de a begyűjtők sorra járták a Farkas utcai tanárlakásokat is. Nekik még az sem adatott meg, mint a zsidó honfitársaiknak, hogy csomagot vihessenek magukkal, s elbúcsúzzanak szeretteiktől. Az embertelen körülmények, az éhezés, a fázás, a járványok nemcsak megtizedelték, de megfelezték a túlélők létszámát. S akik valamilyen csoda folytán jó néhány év múltán hazakerültek, azok mint gyanús elemek állandó megfigyelés alatt álltak, s csak méltatlan állásokat kaphattak. Ez az elhallgatott történelem olyannyira velünk él, hogy az egyik eltűnt fogoly gyereke máig nem tudta sorsának megbocsátani, hogy ő nem tanulhatott tovább, mert egyedül maradt édesanyjának takarítást, vasalást kellett vállalni, hogy a családot eltartsa.

Jómagam csak be akartam nézni a konferenciára, aztán azon kaptam magam, hogy egyéb teendőimet tologatva, mindhárom napot végigültem. Különös módon a sűrített tragédia nem lefárasztott, hanem erőt adott. A fogságban írt napló részleteket hallgatva a szenvedés-értelmezések már-már teológiai mélységekig hatoltak. Arról szóltak, hogy az élet él, és élni akar. Még hetven év után is megmarad, mert minden gyilkos terv ellenére mindig voltak és lesznek még a pokolban is javíthatatlan életpártiak. Ők azok, akik a „van tovább" reményét adják olykor egy megosztott falattal, máskor meg egy beteg helyett vállalt dupla munkával, vagy pusztán csak egy jó szóval, segítő kézzel. A döbbenetes, hogy ilyen nem csak a foglyok között, de a fogva tartók között is akadt. A jóság sem ismer határokat! Hála Istennek!