Magány – György András (ism.)

Kora hajnalban ébredt, kiverte a víz, az átizzadt ágynemű alatt pedig fázott.

Álmában felkavarodott emlékei összekeveredtek, valószínűtlenül ugrált közöttük, egyetlen közös pont hatott rá dermesztően, a magány.

A fürdőszoba tükréből megviselt arc meredt rá: - a forró zuhany majd segít. - gondolta, és fél órán keresztül mozdulatlanul állt a párás fülkében, közben birkózott a magánnyal, mint valami állandó ellenféllel.

Egész eddigi életében zajlott ez a küzdelem, hol ő, hol az kerekedett felül, és most is érezte, hogy akár sikerül maga alá gyűrni, akár nem, nincs ereje rá, hogy véget vessen neki.

- Miért? - bokszolt bele a csempébe kilátástalan indulattal. - Miért nem lehet ennek véget vetni?

Egykor volt közeli barátai, akik előtt nagy ritkán előhozta a témát, bíztatták, hogy majd jön valaki, az egyedüllét nyomai is eltűnnek, mint az árnyék a nappali fényben: - De nem jött senki. - nyögte maga elé. - Senki. - és előkerültek vele együtt öregedő érvei, vádjai azokkal szemben, akik felelőssé tett az égető érzésért.

Törölközőjével letörölte a párás tükröt, és aprólékosan végignézte magánytól görbülő vonásait: - Mintha valami belülről húzná, feszítené arcán a bőrt, és kímélet nélkül szaporítja a ráncait...

Felöltözve állt az ablak előtt, és a függönyt fogva nézte a lassan éledő utcát, az elhaladókra gondolt, akik mind hordanak a ruhájuk alatt egy-egy sorsot, tele sebekkel és fájdalmakkal.

Ő a magányt hordja magában, ez a felismerés megfogta, mint valami magvas gondolat, amiről sejti az ember, hogy általa közelebb jut a megoldáshoz.

Az tény, hogy ereje nagy részét a magánynak köszönheti, hiszen gyerekkorától edzi a lelkét, hatalmas erőfeszítésekre késztette eddig is, és emiatt tulajdonképpen hálás is lehetne, amiért sokat bír.

- Értelmetlen tovább lázadni "hűséges" társa ellen, meg kell barátkozni vele, Aki a sorsa fölött őrködik, az úgyis tudja, hogy "nem jó az embernek egyedül lenni", Ő majd megoldja. - az ujjai önkéntelenül elengedték a függönyt, és lement reggelizni.