Hazafelé – Szalay László Pál

A minap a Facebook-on az egyik fiatal ismerősöm közzétett egy apró, jelentéktelennek tűnő bejegyzést: itthon. Az avatatlan szem át is siklik az üzenet felett. Gondolhatnánk véget ért számára a hét, a nagyvárosi nyüzsgés után jó megpihennie a vidéki miliőben. Esetleg a szombat esti programok szervezését könnyítendő jelzés: én már itthon vagyok, rám számíthattok. Azonban én tudom, hogy e néhány betű a megérkezés rég óhajtott pillanatát rögzíti. A hazafelét valami mindig késleltette.

Egy ifjú életnél föl sem merül a visszafordulás lehetősége. Most indultam el. Kiléptem a ház kapuján, épp csak hogy kissé távolodtam el az oltalmat biztosító atyai hajléktól. Hihetetlen erők löknek egyre távolabb, valahogyan úgy, mint egy űrrakéta kilövésénél. A tartóállványzat recsegve, ropogva omlik össze. Dürrenmatt botcsinálta egyetemistája jut az eszembe. Ő is elindult Zürichbe, hogy zavaros tanulmányait folytassa, és az élet rátaláljon. Szülővárosát elhagyva a vonat egyszeribe ismeretlen szárnyvonalra keveredik. Az eddig rövid alagút érthetetlen módon egy végtelen féregjárathoz kezd hasonlítani. A fizikai erők játéka arra enged következtetni, hogy útjuk nem az ég felé tart. Keller a vonatvezető így foglalja össze a tényállást: „Nem tudom, hogyan jutottunk ebbe az alagútba, nincs rá magyarázatom. De kérem, gondolja meg: sínen haladunk, az alagútnak vezetnie kell valahová. Semmi sem bizonyítja, hogy valami nincs rendben az alagúttal, kivéve persze, hogy nem ér véget."

A lét határainak beszűkülése, a feketülő háttér, a sorserők egyirányú tendálása megérleli a vágyat az otthon iránt. A boldogság nyomában című filmben Chris Gardner, a gyermekét egyedül nevelő néger férfi minden jó szándéka és tenni akarása ellenére hasonló helyzetbe kerül. A valós élettörténetet megelevenítő filmnek számomra ez az egyik legdrámaibb lélekig hatoló epizódja. Chris az öt éves kisfiával késő este arra ér haza bérelt lakásukba, hogy a kulcs már nem nyitja a zárat, a holmijuk pedig dobozokban hever az ajtó előtt. Innen elindulni az új otthon keresése felé... Hajléktalanszállókon, missziókon, várótermeken, mellékhelységeken keresztül vezet az alagút. Egyre reménytelenebbül, de mégsem feladva a majdani beérkezés/megérkezés vágyát. „Ne higgy annak, aki azt mondja nem vagy rá képes. Nekem sem higgy. Ha van egy álmod, ne mondj le róla. Ha valaki nem tud valamit, azt szeretné, ha te sem tudnád. Ha akarsz hát valamit, tegyél érte! Ennyi." – ezekkel a szavakkal akar létbátorságot adni kisfiának és közben megerősíteni saját magát is.

A hazafelé az az irány és az a hely tehát, ahol ismernek engem és én is kiismerem magam. Ahol végre önmagam lehetek, mert úgy is szeretnek. A hazafelé tulajdonképpen egy teljesen soha ki nem elégíthető vágy. Bár időlegesen megérkezünk, poggyászainkat letesszük, készleteinket feltöltögetjük, erőinket megújítjuk csak azért, hogy újra úton lehessünk. „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük." (Zsid. 13:14)