Úton – György András

Ez az utazás azonban más volt – hazafelé tartott.

Ahogy közeledett, úgy fokozódott benne a feszültség – régen volt otthon.

Azon kapta magát, hogy már kilométerek óta emlékezik, és ez a belső utazás tulajdonképpen izgalmasabb volt, mint életének bármelyik útszakasza.

Gyerekkorából előbukkanó képek, jelenetek lepték meg számolatlanul, mialatt a vonat ismerős vidékek közé ért.

Nem bírta tovább ülve, felállt, lehúzta a fülke szűk ablakát, és fürdette, hűtötte arcát a szélben.

Kamasz korában már megálmodta ezt a pillanatot, amikor dobogó szívvel tart hazafelé, miután bejárta a világot, így izgalmához öröm is csapódott, az elégedettség öröme - egyszerre volt felnőtt, és boldog, hogy sikerült megőriznie valamit gyermeki énjéből.

A felismerés ereje pár könnycseppet is előcsalt a szeméből, amit nem akart letörölni, a szélre bízta őket.

Közben egyre türelmetlenebb lett, repülni szeretett volna, megelőzni a vonatot, sőt, korábban hazaérni, mint a mai nap, pár évvel korábban...

Most már tagadhatatlanul sírt, bántotta minden ajtócsapkodás, lázadás, hangoskodás, ami tulajdonképpen elérte, hogy hátrafordulás nélkül menjen el otthonról.

– Hazamegyek – mondta ki ismét maga elé ugyanolyan hangsúllyal, amilyennel értetlenkedő főnöke előtt, aki nem tudta hova tenni, hogy beosztottja miért kér egy hónap fizetetlen szabadságot.

A tékozló fiú tarthatott hazafelé ilyen elszántsággal, amikor már nem törődött azzal, mivé vált – el akart jutni odáig, ahol mindentől függetlenül, és mindennek ellenére szeretik.