Rácz Róbert – Gondolattalanság

A számtalan nyári kulturális fesztiválok egyikén, annak is a megnyitó ünnepségén vettem részt, ahol a politika is képviseltette magát. Az ünnepi köszöntések sorában a szavazók bizalmát elnyerő talán jó fejnek akart látszani, és arról kezdett szónokolni, hogy amikor leült ünnepi beszédét megírni, akkor nem nagyon jöttek a gondolatok. Gyenge kifogásokkal igyekezett magyarázni gyatra bizonyítványát. De miközben hallgattam gondolattalanságáról szóló mellébeszélését, egy boldog embert láttam magam előtt. Egy olyan embert, aki már a mai kor elvárásainak tökéletesen megfelel. Egy olyan ember prototípusa volt ő akkor ott a mikrofon előtt, akit már a reklámok formáltak nap, mint nap ilyenné. Az a virtuális és mesterkélt világ, ahol nincs helye a gondolatoknak. Hisz, ha fel is vetődik valami gond, mondjuk egy makacs folt, vagy egy nehéz nap, esetleg kellemetlen szagok áradata, és mindezeken felül egy idegesítő gyerek, máris ott van a kész megoldás. Nem szabad gondolkodni.

A helyettünk dolgozó gépek, a félkész és kész áruk tömege pedig kreativitásunkat száműzik életünkből, ami szintén a gondolattalanságot erősíti. Ezért van az, hogy az élet szinte egyetlen területén sem tudunk már beszélni mesterekről, akik képesek átlátni a dolgokat, és képesek dönteni, megoldásokat adni egy-egy felmerülő problémára, hisz mindehhez gondolatokra, szellemiségre, kreativitásra lenne szükség, csakis részfeladatokat elvégző inasokról, csak egy-egy munkafázist ismerő betanított munkásokról beszélhetünk.

A gondolattalanság korát éljük, mert ezt tanítják, papolják, tanácsolják, hogy ebben van gondtalanságunk. Volt idő, amikor rendszerek, hatalmak rettegtek a gondolkozóktól, és íme ez a kor ismét itt van. Sőt, most már az ember is fél saját gondolataitól. Úgy rettegünk, mint a Négyszögletű kerekerdő lakói rettegtek a Pomogácsoktól. Lószerafin, Macskavati, meg a többiek ugyan soha nem láttak még olyat, de már a szó hallatán inukba szállt a bátorságuk. Mára a gondolatok lettek ezek a Pomogácsok, és már a puszta gondolattól is remegni, félni kezdünk.

Számomra azonban a gondolattalanság sokkal félelmetesebb. Én még hiszek abban, hogy létezésünk alapja a gondolkozás, miként Decartes is mondta: Gondolkodom, tehát vagyok. És én még hiszem, hogy a gondolat egész lényünket akarja cselekvésre feszíteni, mint azt Roden Gondolkodóján is láthatjuk, mert alkotni és teremteni vágyik.

Csakis a gondolat képes cselekedni, a gondolattalanság tetszhalott állapot, vagy inkább már maga az elmúlás. Hát ezért kívánok gondolatokkal teljes napot!