Pásztor Gyula – A lámpás

Éves útja során úgy fordult újra a földünk, hogy csak rövid időre lájuk a napot, s a nappalokat hosszú éjszakák váltják. Hogy elviselhetőbb legyen a sötétség, téli napjainknak különösen is fontos tartozékai lettek a lámpák. Nem is nagyon tudjuk már az életünket elképzelni nélkülük. De nem csak mi. A lámpás szinte egyidős az emberiséggel. A sötétben és a sötétséggel szemben mindig szükség volt rá. Ha bármely korból látunk múzeumi bemutatót, vagy éppen tájházba megyünk, a lakóterek berendezési tárgyai között mindenütt ott találjuk a lámpásokat, a világító eszközöket. S ha valamikor, akkor ma még inkább ott vannak ezek a fényforrások a legkisebb szobáinktól a legnagyobb terekig.

Mint az életben általában, a lámpák területén is sok minden változott. Változott a forma, az anyag, a díszítés, az energiaforrás. Gyönyörködhetünk a régiek igényességében, az újakban alkalmazott technikai találmányokban. Lehet az egyik lámpa azért különösen értékes, mert valamelyik híres ember használta, a másik meg azért értéktelen, mert semmilyen jellegzetessége nincs, egy valami mégis közös marad bennük: Haszna bármely lámpának akkor van, ha világít. Kerülhet az egyik csillagászati összegbe, a másik pedig fillérekbe, haszna mindkettőnek akkor van, ha fényt ad, mert ez a küldetése. A lámpa – akár milyen is legyen – alapvetően nem dísztárgy, hanem világító eszköz. Ebben pótolhatatlan. Ha a gyermekkoromban még többször használt petróleumlámpánkra nézek, nem a külső látványa tölti be a szívemet újra melegséggel, hanem az az emlék, ahogyan halvány fényével bevilágította szobánkat, s benne szeretteim arcát. Betöltötte a küldetését. Ezzel a különös adottságukkal tanítanak és figyelmeztetnek a mai téli napon akaratlanul is a lámpások.

Az embert időről időre többféle szempont szerint értékelték és értékelik. Van, aki úgy érzi, annyit ér, amennyit dolgozik, s igyekszik ennek megfelelően berendezkedni és hajtani. Más helyzetben az a szemlélet telepszik ránk, hogy csak a fiatalság, vagy legalább a fiatalosság, a vonzó külső az érték, aztán próbálunk, amennyire tudunk ennek megfelelni, vagy ennek alapján értékeljük le saját magunkat is. Máshol a képzettség, a sokoldalúság látszik az egyedül biztos tőkének, s igyekszik az ember ezen a téren valaki lenni, értékesnek érezni magát. Ha pedig nem megy, hát irigyli azokat, akiknek jobban sikerül, akik mégiscsak értékesebbek.

Lehetnek ezek valóban hasznos és értékes tulajdonságok. Az igazi kérdés azonban mégsem az, hogy ezek alapján mennyit ér valaki. A kérdés az, hogy világít-e. Mert a küldetés betöltése soha nem abban áll, hogy minél szebb, fiatalabb, gazdagabb, műveltebb lesz egy ember, hanem abban, hogy világít maga körül, s ez a világosság békességet, örömet, reménységet teremt. Ugye, a sötétben mennyivel hasznosabb egy apró, égő gyertya, mint akár a legdrágább lámpa, amely vagy tönkre ment, vagy csak díszeit akarja megmutatni. Ha nem világít, legyen bármi díszes, még látszani sem fog, vagy ha igen, ugyan minek.

Világító életeket várnak a házastársaink, a gyermekeink, munkatársaink. Alapvetően ezt várják azok, akik valahol a nézőtérre ülnek, vagy az utcán sétálva nézelődnek. Világosságot hordozókat várnak a betegágyon fekvők csakúgy, mint azok, akik különféle gondokkal küszködnek, vagy életcélt keresnek. Nem sziporkázást, elvakítást, hanem lámpást, amely melegít, s valamit, vagy valakit beragyog a fényével.

De a lámpások még valamit tudnak és hirdetnek. Csak akkor képesek fényt adni, ha van bennük valami, ami égni és világítani tud. E nélkül marad a látszat s marad a sötétség. Mert a lámpás nem maga ég, hanem az ég benne, ami betölti.