Czeglédi Péter Pál – Két lábbal a földön

A két lábbal a földön járó embereket bosszantja az elrugaszkodók szárnyalása, míg a szárnyalókban ellenszenvet vált ki a másik fél kérlelhetetlen realitása. Örök feszültségforrás ez az emberiség életében.

Ám azt csak kevesen ismerik fel, hogy mind a két típus egymásra van utalva.

Képzeljünk el egy profi kosárlabdázót. A jól megtermett és masszív izomzattal rendelkező játékosok szinte tapadnak a földhöz, miközben a gyűrű alá manőverezi a labdát. Kemény harcok, lökdösődés, dinamizmus, racionalitás és jól megtervezett stratégia jellemzi a játékukat.

Ám amikor ott állnak a gyűrű alatt, akkor egyszerre ez a földhöz tapadás megszűnik s teljes erőből, a két lábbal a földön állásból, emberfeletti szárnyalásba képesek átváltani és kérlelhetetlenül bevarrják a labdát a kosárba. A kosárlabdázók sikerének egyik nagytitka az, hogy képesek megérteni és leküzdeni a két mód közötti kreatív feszültséget.

A földtől való elrugaszkodást a földdel való kapcsolat előzi meg. Csak két lábbal a földön lehet elég erőt szerezni az elrugaszkodáshoz. Fél lábbal, lábujjhegyen állva, vagy éppen légüres térben lebegve nem lehet elég lendületet venni. Éppen így csak a realitások talaján állva lehet igazán elrugaszkodni a valóságtól.

Elrugaszkodni azonban muszáj. Az emberi élet több mint két lábbal a földön való állás. Az az ember, aki nem mer, vagy nem tud elrugaszkodni az élete értelmét veszíti el. Ahogy a kosárlabdázónak is el kell rugaszkodnia a labda célba juttatása érdekében, úgy az embernek is el kell szakadnia a földtől.

A keresztyénség is végső soron egy ilyen elrugaszkodás. Egy reménytelen elrugaszkodás. Nem egy 3,05 méterre lévő gyűrű felé törünk, hanem az ég felé. És mivel emberi lehetőségeink limitáltak, ezért Isten keze húz fel minket az elérhetetlennek tűnő magasságba.