Taracköziné Nemes Mónika – Nem lehet szemrehányóan élni

E végtelenül egyszerű mondat – hol dühösen, hol megfáradva – gyakran kap szárnyra gondolataim tárházából. Meglehet, az együttérzésnek mostanában több helye lenne hétköznapjainkban, a szemrehányással ezért aztán úgy vagyok: az élet keserű pirulája. Öröm-rontó, szeretet-hűtő, távolság-növelő, makacsság-duzzasztó, bosszút-oltó valami, amely észrevétlenül furakodik be az éppen tisztánlátók és az éppen együttérzésre vágyók közé.

„Nem lehet szemrehányóan élni..." – mondom újra és újra magamnak, amikor egy-egy kimondott szó után rájövök: már megint „hánytam", „vetettem". Mármint a másik szemére – az egyszerű és letisztult szeretet gyors hallgatása, meghallgatása, elhallgatása helyett. A tisztánlátás első jóltévő indulatával megmondom, hogy hol, miben és mikor hibázott az, aki éppen utamba kerül, még akkor is, ha könyörgő tekintete jól észrevehetően reménytelenségbe vált át. Ha már volt oly bátor, s magánytól-ballépéstől „bőrig ázva" bekopogtatott hozzám, ám lássa, amit szemére vetni kívánok! Magának köszönheti jelenlegi szomorú állapotát, hiszen - velem ellentétben - nem volt elég bizalmatlan és előrelátó. Továbbá én egészen másképp cselekedtem volna az ő helyében, s egyébként is: csak bukdácsolok benne és másokban. Vacogó, átázott élete pedig újra megerősít abban, hogy az én szemem nem csal: mégiscsak igazam van – még akkor is, ha így örömtelenül, savanyúan üldögélek tisztánlátásom megközelíthetetlen olümposzán...

„Nem lehet szemrehányóan élni..." – mondom újra és újra, amikor gyermekeinkben visszhangzik állandósult szemrehányásunk. „Óóó! Most miattad nem játszhatunk a gépen!", vagy az: „Ő kezdte el, én csak visszaadtam!", továbbá a „Nem én találtam ki, anya!" , végezetül az: „Elegem van mindenkiből!" mondatok röpködnek a gyerekszoba egyik sarkából a másikba. Hamar magukba szívják a „szemre vetés" helyes technikáját, s egymás közt ügyesen alkalmazzák is: csakúgy, mint mi, szüleik tesszük. A szem, amelyre örömtelenül gyakran és sokat „hánytak", előbb-utóbb csak a rosszat, hibát és hibást látja, majd láttatja. Egyszóval így válik „tudós szemrehányó"-vá egy növekvő emberi élet, ahelyett, hogy a széles spektrumú örömben növekedne.

„Nem lehet szemrehányóan élni..." - mondom újra és újra, amikor még egyenes derékkal ugyan, de alig észrevehetően remegő térdekkel állok mások együttérzésére várva. Igen, tudom én jól, hogy a fejem felett átcsapó hullámok partjainál sokan éppen kellemesen napoznak. A számomra pusztító víztömeg a másik oldalon lágyan ringatózó, romantikus hullámokká csendesül. Mégis, itt álldogálva hasít belém a felismerés: meglehet, hogy az én szemeim is olykor talán csalnak..., talán nem szükséges feltétlenül hallania a másiknak az igazságot..., talán csak szavak nélkül..., egyszerűen csak szeretettel..., nem lehetne kihagyni a szemrehányást...?

Nem lehetne úgy, mint Jézus? A kakaskukorékolás után...