Lovász Krisztián – A szó elszáll

Megragadó egyszerűséggel ír Pilinszky János 1968-ban arról, hogy alapvetően mekkora küldetése van a szónak a beszédben. Így hangzik ez: „A szó kimeríthetetlen eszköz arra, hogy hírt adjak magamról másoknak, s azonos szinten híreket szerezzek másokról a magam számára. A beszéd tehát: adás és befogadás. Nyitottság. Szeretet. Ahol visszaélnek a szeretettel, vagy ahol megszűnik a szeretet, ott nyilvánvalóan elhal a beszéd eredendő értelme is és visszájára fordul művészete. (...) Ahol a beszéd a tagadást, az elkülönülést, az elidegenedést szolgálja - előbb vagy utóbb maga is elhal, elnémul, s ha tovább él is, ez az élet aligha lesz több rákos burjánzásnál. (...)" Eddig a részlet a Néhány szó a szavakról című műből.

Hírt adni és hírt szerezni, és eközben szeretni. Roppant egyszerű, és ebben az egyszerűségében rejlik az a roppant nagyszerűsége is a szónak; a szó küldetésének és erejének. Annak a szónak, amely két ember között, képes bármikor, bármekkora utat megtenni, bármekkora hidat alkotni, vagy éppen falat átlépni. De csak akkor, - ha nem száll el.

Ugyanis némelyik szó sokszor úgy hal, úgy némul el némelyik, mintha soha ezen a földön senki ki nem ejtette volna a száján. Ilyenkor az ember szavakkal nehezen kifejezhető fájdalommal vegyes dühöt érez, amely megbéklyózza, tehetetlenné teszi. Ez pedig az abszolút megsemmisülés, amikor a szó indul, és száll. Sem út, sem híd, csak fal, mert a szó elszállt. Ha pedig a szó oda, akkor vajon mi marad? Az ember akkortól aligha remélhet jót. Mert mikor nem remélhetek jót? Amikor nem sikerül. Mármint - szeretni.

Számomra, Pilinszky János idézett vallomásában ez a meghatározó. A beszéd nem más, mint adás, befogadás, nyitottság, szeretet. A beszéd szavakból áll, a szavaknak pedig bizony ereje, fedezete kell, hogy legyen. Van mögöttük valami; valami, ami kellő súlyt ad a mondanivalónak. S a kérdés magától értetődik: a szavaknak, a szavainknak van ereje, van fedezete?

Mert a szónak esélye sem lenne elszállni, ha a kellő méltósággal és komolysággal kezelnénk küldetéséből fakadó fontosságát. A szó soha, sehol nem szállna el, mert nem is tudna elszállni, ha súlyos lenne, ha súlyos lehetne. Ha én, és te, tehát mi, kellő mértékben sűrűnek, tartalmasnak, és helyénvalónak tartanánk. Magát a szót.

Illetve – amiről sokan szándékosan elfeledkeznek - annak kimondóját, és címzettjét. Tehát a kellő méltósággal és komolysággal kezelnénk magát az embert, és a Teremtőtől kapott küldetése fontosságát, és ha kellő súlyt fektetnénk arra, hogy a másik pont olyan, mint én, aki nélkül nem lehet teljes az életem. Ellenkező esetben nemcsak a szó száll el a hétköznapjainkból, hanem annak a reménye is, hogy egyszer boldognak lássanak minket.

Márpedig boldogságunk és pusztán boldogulásunk felé, út- és hídépítés közben, illetve falak előtt, valamit jó tudni: a szó nem elszállni, azaz távolodni akar, hanem a szeretetben összeforrt embereket közelíteni szeretné. Ez a küldetése.