Fehér Norbert – Visszajelzés, amely nélkül elpusztulunk

Azt is mondhatnánk, hogy az ember a visszajelzésekre építi életét. Ez táplál bennünket. Az angol nyelvben megtalálható feedback kifejezés – szószerinti fordításban – azt jelenti: visszatáplálás. Azért citáltam ezt az idegen szót, mert a lényegre tapint: a visszajelzés esszenciális voltára. Hiszen gondoljunk bele, hogy mennyire jól esik, ha valamilyen erőfeszítésünkre valaki azt mondja: Ez már igen! Vagy legalább azt, hogy: Hát ez elég gyatra! Akár pozitív, akár negatív a visszajelzés, útbaigazít bennünket, irányt ad tetteinknek, gondolatainknak. Így tudunk tájékozódni a valóságban, így tudunk az emberekhez alkalmazkodni, divatos szóval szocializálódni.

Bár az is meglehet, hogy mi azt mondjuk, hogy Nekem nincs szükségem az emberek visszajelzéseire, nekem helyes önértékelésem van. Vagy a sokszor hallott „való világos" szöveg üti meg fülünket: Én önmagamat adom, ez vagyok, és gondolatban a mondat azzal folytatódik, hogy nem is fogok megváltozni! Pedig a változás igénye nélkül inkább állatok vagyunk, mint emberek. Hiszen egymáshoz kell idomulnunk, egymás között kell elismertséget szerezzünk. Erre rímel Hannah Arendt – a görög hérosz-ideált továbbgondoló – elmélete, amely szerint az ember legfőbb célja, hogy társadalmi elismertséget szerezzen. S mind a változtatás, mind az elismertség megszerzése, mind a környezetünkhöz való idomulás – igényli a visszajelzést. E nélkül nem valósítható meg a társas élet. S tudjuk jól: az ember társas lény.

Olyan tehát az ember számára a visszajelzés, mint, amikor a denevérek éjjel útra kelnek, és ezernyi általuk kibocsátott, majd visszaverődött ultrahang segítségével tájékozódnak. Egy ultrahangot elnyelő közegben – a sok falnak ütközés miatt –, csakhamar kimúlnának ezek a zseniálisan megalkotott teremtmények. Szellemi értelemben – mi is, ilyen kis állatkák vagyunk. Környezetünk visszajelzései mutatják az irányt, s továbbra is azt gondolom, ezek tartanak életben.