Barnóczki Anita – A félelem

Sosem félek, mert félni nem szabad – nem ér el úgy semmit az ember, ha fél. Sosem félek, mert nem érek rá – elég nekem az egy napra, amit meg kell tennem, el kell intéznem. Sosem félek, mert nem nézek körül, mert a rémhírek, melyek elszabadult árként ömlenek az ember életébe, mindig másról szólnak, távol vannak. Nem vagyok háborúban, nem az én házamat pusztította el a földrengés, nem én vagyok olyan nagyon beteg.

Nem félek, mert nincs szükségem rá. Nem félek, mert nem vagyok olyan, mert ebben a világban az erősek érvényesülnek: szükségem van az erőre, az „én-mindig-erős-vagyok" arcomra - arc helyett égő páncéljára.

Nem félek, mert kezemben tartom az életem. Küzdöttem érte, megérdemlem. Dolgoztam, és dolgozom azért, hogy ne kelljen félnem: van hol laknom, van mit ennem, még azon felül is jut, amire kell. Nem félek, mert senki nem szólhat bele az életembe.

Talán csak a főnököm. Vagy üzlettársam. Vagy egy betegség. Igen, az talán.

Nem félek, csak néha kissé magányos vagyok. De nehéz, kemény az élet és túl kell élni.

Amit megszereztem, meg akarom tartani, amit még nem értem el, meg akarom szerezni. Talán csak attól félek, hogy amim van, elveszthetem. Mint néhány emberi kapcsolatomat. Vagyis egyre többet. De nem félek, mert nem függök másoktól.

„De jaj, nem tudok így maradni

szeretném magam megmutatni

hogy látva lássanak

látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:

szeretném, hogyha szeretnének

s lennék valakié

lennék valakié."

Nem ismernek igazán, de elég az az egy-két ember. Őszintén, nem is olyan nagy baj ez. Úgyis csak így lehet megfelelni, érvényesülni: tudni kell, hogy ki mit vár, és én tudom is nagyon jól. Azt kell mutatni, amit látni szeretnének. Így nem kell félnem: boldogulni fogok.

„És az ember, szegény ember csak lapul belül,

Ül magában, ezer arccal egymagában ül."

Igaz, nem félek, talán csak a magánytól. Talán csak attól, hogy nem ismernek fel. Talán csak attól, hogy ha felismernek, nem szeretnek. Ha felismernek, nem lesz többé hatalmam, erőm, arcomat védő, arcomra ráégett, elrejtő páncélom. Nem félek, talán csak attól, hogy beteg leszek. Talán nem is attól. Inkább attól, hogy kiszolgáltatott leszek. Nem félek, talán csak attól, hogy „szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál." Igen, talán csak attól, hogy nem lesz időm nevet teremteni, nevet hagyni és úgy adni arcomat.

Nem félek, mert nincs úgysem, ami az erőmön, elért hatalmamon kívül megtarthatna. Kellene, hogy legyen. Egy fix pont. Egy erő, egy hatalom. Félek. Arc-páncél-erőm szabadsága helyett szabadságot szeretnék. Olyat, amit el nem veszíthetek. Arc-páncél-erőm mögé beszivárgó szereteten túl – álarcom(at) leoldó szeretetet szeretnék, félelem nélkül.

Valahol ezt olvastam:

„Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy"