Berkesi Sándor – Bartók Béla emlékezete

„Bartók Béla egyéni sorsa a magyarság lekicsinyített történelme, de legmagasabbra szárnyaló példája is. Együtt van benne minden, ami a magyarsággal megtörténhetett és még ezután is megtörténhet.

A történelmi Magyarországon született, Nagyszentmiklóson. Élt és tanult Ugocsa megyében, Besztercén és Pozsonyban. Fiatalon zsinóros magyarban járt, Kossuth szim­fóniát szerzett és egy édesanyjának szóló levelében szó szerint ezt fogadja; "Én részem­ről egész életemben minden téren és minden módon egy célt fogok szolgálni; a magyar nemzet és a magyar haza javát." A romantikus ifjú művészetében és gondolataiban innen jut el a romantika bírálatáig, a hazaszeretet gyötrelmes pátoszáig. Ha­zája elhagyásával Rákóczi és Kossuth sorsában osztozik, hogy hazája becsületét, hozzájuk hasonlóan, a világ előtt is megőrizze."

Csóri Sándor nagyszerű összefoglalását idézetem Bartók Béla születésének 132. évfordulóján. Az író évekkel ezelőtt látogatta meg az amerikai magyarságot, nekik szánta e summás mondatokat. A rendkívül gazdag Bartóki életmű majd minden fontos aspektusát megtudhatjuk ezekből. Szeretnék kiemelni néhány dokumentumot az ifjú kor legmeghatározóbb élményével a népzene vagy, ahogy Bartók nevezte a parasztzene felfedezésével kapcsolatban. Önéletrajzából idézek:

„Fölismertem [...], hogy a tévesen népdaloknak ismert magyar dallamok – melyek a valóságban többé-kevésbé triviális népies műdalok – kevés érdekességet nyújtanak, és így 1905-ben hozzáfogtam a mindaddig teljesen ismeretlen magyar parasztzene fölkutatásához. E munkámban nagy szerencsémre kiváló zenész munkatársat találtam Kodály Zoltán személyében, aki kitűnő érzékkel és ítélőképességgel nem egy megbecsülhetetlen útmutatást és tanácsot adott számomra a zene minden terén.
Kutatásomat tisztán zenei szempontból kiindulva és kizárólag magyar nyelvterületen kezdtem meg, később azonban a szláv és román nyelvterületeken is folytattam." Eddig az idézet.

Freund Etelkának írta a következő rajongó hangú levelét Topánfalváról 1911 januárjában.

„Csudálatosan szép helyeken járok – még ha semmi eredménye se volna utamnak, akkor se bánnám. Fenyvesek közt, óriási havazások, zuhogó patakok: kocsin is, szánkón is, gyalog is. Nekem ez egészen új, még sosem jártam télen vad-erdős vidéken. Ez felér egy téli kirándulással a Semmeringbe, vagy a Tátrába. Sok hangszeres zenét találtam, minden faluba egy-két paraszthegedűst, a lányok és asszonyom havasi kürtöt, majdnem 3 méter hosszú fakürtöt fújnak." Eddig az idézet.

Kodály Zoltán Bartók halálát követően a következő mondatokkal emlékezik a fegyvertársra.

„Mit talált a falun, amit mindennél többre tartott? Megtalálta először is saját maga ösztönzését. Egy ismeretlen világot, egy rég elmúltnak vélt magyarságot teljes virágzásában: ez elegendő volt arra, hogy a magyar nép jövőjébe vetett hite megújuljon...

Új stílusa kibontakozásához hozzájárult aztán a francia zene, ez a kettős hatás, a régi magyar népzene és a latin szellem szabadította föl kezdeteinek egyoldalú német tájékozódásából." Eddig az idézet.

Az ifjú komponistának Richard Straus és Liszt Ferenc romantikus zenei világa volt meghatározója, inspirálója. A Kodály által említett kettős hatás és az aktuális történelmi események az 1920-as évekre érlelik meg művészi hitvallását, amelyről Oktavian Belu, román zeneszerzőnek írja a következőket.

„Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!" Eddig az idézet.

Élete utolsó 5 esztendejét Amerikában töltötte. Szabolcsi Bence a 10. halálévfordulón így emlékezik ezekről az évekről.

„Az a kívánsága, melyet egyik utolsó levelében hangoztatott: "szeretnék hazamenni, de végleg..." már nem teljesülhetett; a háborút és a német fasizmust lerázott hazáját nem láthatta viszont. S egyik legfőbb fájdalma lehetett, amit orvosának mondott utolsó napjaiban: "csak azt sajnálom, hogy tele poggyásszal kell elmennem". Telve volt tervekkel, vágyakkal, el nem készült művekkel, melyeket beléfojtott a korai halál..."

Befejezésül hadd szólaljon meg újra Csóri Sándor, aki egy gyönyörű hasonlattal foglalja össze a Bartóki mű utóéletét.

„Ady — halála előtt nem sokkal — egyik jóslatos versében azt keseregte; a magyarság szétszóródik, mint a bibliai zsidóság, de mi még az összetartozást jelképező Templomot se építettük fel.

Nem szeretem az olcsó vigaszokat, de azt gondolom, ha az a Templom még nem épült is föl, de egy templom, amely minden kövével mintája lehet a hiányzónak, azért mégis­csak fölépült. És ez; a bartóki mű és a bartóki élet!

Nekünk magyaroknak, kik megszoktuk a széthúzást, vagy az önigazolás gőgjét, bárhol éljünk is a világon, ehhez a templomhoz együtt kell elzarándokolnunk. Mert Bartókot ün­nepelni nemcsak évfordulói alkalom, de vallomás is: annak a megvallása, hogy milyen magyarság-eszményt óhajtunk a jövőben követni. Bartókban egy nép, egy nemzet legtisz­tább, legmaradandóbb, és legegyetemesebb képességei fejlődtek. Saját magunkkal és a vi­lág minden értékével az ő neve köthet bennünket össze.

Bartókban egyetérteni; erkölcsi kötés.

Bartókban egyetérteni: egy szellemi haza megalapozása."