Vörös Éva – A ribizlitorta

Apánk imádta Istenét, és majdnem annyira a társaságot is, ezért időről-időre összehívta a művész barátait. Ilyenkor mi gyerekek be lettünk terelve a kis szobába, és parancsba kaptuk, hogy viselkedjünk. No, már most, amikor a nagyszobában lévők belejöttek az együttlétbe, és Lojzi bácsi kieresztette a hangját, s apánk meg rácsatlakozott, mi odabenn úgy röhögtünk, hogy majd bepisiltünk. A kisebbeknek itt-ott sikerült is. Legalábbis bátyánk máig sérelmezi "nehéz gyermekkorát", hogy mint a legidősebb még ezért is ő kapott. Egy idő után ugyanis rendszerint berontott hozzánk apánk - gimnazista barátnőm szerint csak úgy lazán a "főhős"- , szétcsapott közöttünk, és tudtunkra adta, hogy ilyen neveletlen kölyköket még nem hordott a föld a hátán, mert folyton szégyent hozunk a fejére. Ilyenkor rendesen szóba hozta anyánk hivatását is, hogy mint pedagógusfajzatok, még inkább tudatában lehessünk bűnösségünknek, meg hogy a kiosztásból anyánk se maradjon ki.

Valójában gyerekként engem mindig felháborított az, hogy ezeket az izgalmas, süteményszagú délutánokat, amikor a lakásunkba néhány érdekes ember látogatott, miért kellett mindig – szerintem az apánknak – elrontani? Hiszen a kis szobában mi is csak azt akartuk, amit a felnőttek: jól érezni magunkat. Máig egy fiókban tárolja az agyam a szoprán hangot és a ribizlitortát. Elhalványuló emlékeim szerint ugyanis egy alkalommal egy énekesnő is eljött, aki nagyon szép lehetett, de amit hozott, az még nálánál is szebb volt. Mert a ribizli torta egyszerűen gyönyörű volt. Máig a szemem előtt van, ahogyan anyánk kicsomagolja, és látom magunkat, ahogyan rászabadulunk a maradékra, amint a vendégek kitették a lábukat.

Ezek az élmények a minap elevenedtek meg bennem, amikor egy családi bibliaórán az Ige fölötti elmélkedésünk csöndjeit erőst kitöltötte a gyerekzsivaly – a felnőttek nem kis aggodalmára. Miközben megértettem a szülők fegyelmezési kísérleteit, az a kérdés is fontossá vált a számomra, vajon jó néhány évtized múltán, ezek az "apró szentek" hogyan jegyzik majd szüleik kegyesség-gyakorlatát? Mert azt gondolom, hogy a családi Bibliaóra műfaji sajátosságának egyszerűen a része az, hogy a gyerekek időnként eluralják. Ez úgymond benne van a pakliban.

Elég sok energiát igényel az összejövetelek szervezése, s bizony mindenre már nekünk sem telik – gyermekvigyázó és egyebek. Amikor pedig többnyire fáradtan lerogyunk a székre, ki vagyunk éhezve a csöndre, a magunkkal- foglalkozásra. S ha itt-ott még egy-egy bibliai szó is megragad a zsúfolt agyunkban, az már igazán nem remélt csoda. Rendszerint másnap, harmadnap történik, amikor a hallottak elkezdenek dolgozni bennünk. S hogy az összejöveteleinkből mi is az a szellemi-lelki maradék, amire a gyerekek is rávethetik magukat – azt tényleg csak a Jóisten tudja. De az Ígéret szerint a maradék is megmarad. S a végén kiderülhet, hogy az nem is kevés. Reménység szerint, akárcsak a legutóbbi jó meleg gyümölcs- és mentatea, a csokoládés muffin meg az együttlét jó íze – nem fog eltűnni bennük nyomtalanul.

Veszettül elmagányosuló világunkban ezek az összejövetelek nélkülözhetetlen minták, amit továbbörökítünk. Ki tudja, talán egyszer majd éppen ez a muffinos délután lesz az ő "ribizlitortájuk", amiből erőt merítenek saját társaságuk megépítésére, önmaguk testi-lelki jól tartására – a Biblia szerinti közösség-gyakorlásra.