Az életben vannak lényeges és kevésbé lényeges kérdések. Most az emberi élet talán egyik leglényegesebb kérdésével fogunk foglalkozni: a szabadsággal. Ez olyan, az emberi lét egzisztenciájának lényegébe vágó problémakör, amelyet az emberiség a maga történelme során már oly’ sokszor körbejárt és fog még körbejárni, hogy végső soron folyamatos keresés jellemzi e tekintetben gondolkodásunkat. Ez egy olyan görcsös fa, amelyen minden nemzedéknek, s minden embernek meg kell keresnie a maga kapaszkodóit.
Folyamatos keresésben vagyunk tehát, és nem találjuk a helyünket, megnyugvásunkat. Van egy régi történet, mely szerint az ember alapvetően egy barlang fogságában van, miközben azt hiszi, hogy a barlang falán látható árnyékok jelentik a tényleges valóságot, s amikor valaki, kintről érkezve elmeséli, hogy mi a tényleges valóság, akkor a barlangban élő ezt nem hiszi el. Az emberiség folyamatosan megpróbálja felfogni, megérteni, hogy mely abszolútumok kormányozzák életünket. Aztán, amikor végre elhisszük, hogy az árnyak nem maguk a valós személyek, s kimerészkedünk, akkor egy újabb barlangban találjuk magunkat. A szabadság eszméje, amely időnként erdőtűzként terjed az emberiség történelmében és gondolkodásában – nemegyszer elpusztítva jót és gonoszt egyaránt, nem hozza el mindig és mindenkinek a vélt vagy valós szabadságot. Egy nagyobb barlangba vezet, ahol ismételten árnyak között találjuk magunkat.
Szabadság: mily’ magasztos eszme! Szabadság, mely ápol… mely az ember természetes közege… s mégis, milyen sokszor elérhetetlen! Egy-egy apró esemény, vagy nagy tragédia máris felülírja azt, hogy mit gondolunk a szabadságról, s az életünket kormányzó abszolútumokról. A tragédia kesernyés íze, a veszteség és múlandóság félelmetes gondolata és dermesztő hidege ködössé teszi a korábban még kristálytiszta látásunkat. Vagy a szabadság mámorító szirénéneke hívja és vonzza lelkünket miközben a feneketlen óceán sötétjébe ránt. Milyen szörnyű, hogy a szabadság eszméje polipkarjaival sokszor inkább a vesztünket okozza, mintsem, hogy megtartaná és kiteljesítené életünket.
Az abszolútumok megfogalmazásával időnk jelentős részét töltjük, hogy így és így értelmezzük a szabadságot. Arra azonban nem gondolunk, hogy lehetséges, hogy nekünk kellene engednünk. Engednünk, hogy a szabadság értelmezzen bennünket. Engednünk, hogy a szabadság mutasson utat. Milyen nehéz nyitottnak lenni s elfogadni, hogy az igazi szabadság korlátokat is jelent. A szabadság nem csak az „azt teszek, amit akarok”, vagy az akarat szabadsága, hanem az emberi lét egzisztenciális velejárója s egyben olyasfajta kiteljesedése, mely csak akkor lehetséges, ha valóban nem csak akarunk, hanem engedünk is. Tudjuk-e így szemlélni szabadságunkat?
