Dr. Imre László – József Attila születésnapjára

Az elmúlt ötven-hatvan évben nagyon sok mindent tanítottak József Attiláról. Azt például, hogy marxista világnézetű proletár költő volt, s ez igaz is. Aztán azt, hogy freudista pszichoanalízis hatása alá került súlyos schizofréniás idegbetegsége miatt. Újabban meg szívesen mutatnak rá arra, hogy szép vallásos verseket írt. Ez mind igaz és fontos, de rajtuk kívül még sok más megközelítés is indokolt és lényeges.

Például az, amely szerint tanulságos az a folyamat, ahogyan az 1920-as évek avantgardjának hatása után igazán nagy költővé utolsó éveiben válik, amikor a lehető legegyszerűbb, legvilágosabb, legérthetőbb, leghagyományosabb formákhoz tér vissza. A Leülepszik... kezdető szonettje például semmi más, mint egy közérzet exponálása, majd pedig egy hasonlat:

Leülepszik, nem illan el bajom.
Bár munkát fogni, noha mit se tud már,
a szerencsétlen ember ugrabugrál,
mint ketrecében az ijedt majom.

Nem elégszik meg azonban azzal, hogy a ketrecben ijedten ugrándozó majomhoz hasonlítja magát, hanem egy újabb, részletező, a vers lényegét adó hasonlatba fog:

Így eladott lány töpreng a hajón,
ha ráeszmél, hogy pártfogója foglár
s azért a ruha meg a durva boglár,
hogy enyhítsen a brazil óhajon.

A kiszolgáltatott, eladott lány magánya, védtelensége jeleníti meg azt a kétségbeejtő helyzetet, melyből a költemény alanya szabadulni nem tud.

Tudja: táncol majd s gépiesen apróz,
alája nyúlhat öklendező matróz,
ölelgethetik, ő már nem ölel.

A megalázottságot részletező kép a beteg, a dolgozni képtelen, szánalomból eltartott, segítségre szoruló költő borzalmas közérzetét adja vissza: vele minden megtehető, ő már szeretni, szerettetni, ölelni őszintén, kedve szerint nem tudhat, betegsége kényszerpályára sodorja.

Néki a gólya síró, tiszta űrt hoz,
azt is csak addig, míg a csend fülel
s majd nem vágyik és vágyat nem öl el.

A szerelmi teljességtől, a jövőt adó gyermektől megfosztva a gólya neki a semmit hozza, a megsemmisülés, a szellemi nihil iszonyatát. Kevés magyar vers van, amely ennyire szuggesztíven, ilyen megbűvölő zeneiséggel tudna szólni az Istentől elhagyott, elesett ember sorsáról. A táncra kényszerített lány vergődése és nihil döbbenete a már mindenről lemondott, búcsúzó költő szépség és alkotás igényével áll összhangban. A képek és hangok harmóniája, az „ölel" és „öl el" tiszta ríme az utolsó menedék és öröm, ama vágyott és el nem ért teljesség és összhang, mellyel a hasonlat önálló létezése mégiscsak védelmet és biztonságot ad, mert megóv a direkt vallomástól.