Ambrus Erika – Puzzle

Fiam azzal az ötlettel állt elő, puzzle-ezzünk. Az ötletet tett követte, nekifogtunk egy ezer darabosnak, kicsire nem adunk. Legalkalmasabbnak a konyhaasztal tűnt – jó hétre ki is iktattuk a forgalomból a konyhaasztalt, úgy ettünk, mint a vasúti várótermek pultjainak támaszkodó utasok.

A keretet elég gyorsan megcsináltuk, aztán fiamnak hirtelen tanulnivalója akadt, maradtam egyedül. Aztán nekem is sürgős dolgaim akadtak, maradt a megkezdett szafaris kép az asztalon. Itt-ott nekifogtunk, kisebb-nagyobb lelkesedéssel, szemfájásig, elhatározva, hogy nem adjuk föl. Próbáltunk rendszert vinni a kirakásba, színek, alakok szerint összerakva a darabokat.

Talán még most is raknánk, ha nem jöttek volna segítségünkre mások. Aki megfordult nálunk az alatt a hét alatt, amíg a puzzle az asztalon várt sorsára, mindenki egy kicsit nekiült és rakta. Volt, aki a puzzlegyártókat szidta, volt, aki a puzzlerakók türelmét dicsérte, de mindenki hozzátett valamit. Befejeznem azért nekem kellett, az utolsó darabokat helyükre rakni. Végül elkészült a mű, kirajzolódtak a naplementében ácsorgó elefántok, a haragos, villámokkal tarkított ég, a sötét borús égen szinte ezüstösen csillogó fehér madarak, amint a vihar elől igyekeznek napfényesebb helyekre jutni, az árnyékban legelésző zsiráfok is a viharmentes zóna felé, az asztal széle felé kacsingattak.

Helyére került minden darab, néhány csak a formának köszönhetően, megtalálta mindegyik a maga helyét. Mert minden kis részletnek megvolt a maga helye, ahová beilleszthetők a fülek, a lyukak, hogy kialakuljon a teljes kép.

Ahogy az életben is mindennek és mindenkinek megvan a maga helye, hogy a lyukak, fülek, színek, alakok egymásba illesztésével kialakuljon a kép. A kép, az ember élete, életútja. Mindenki, akivel találkozunk, aki bekerül az életünkbe, tesz hozzá valamit, vagy az életpuzzle-gyártó bonyolult megoldásai miatt mérgelődve, vagy az életünk darabjait egymásba-illesztők türelmét magukban dicsérve, valamit hoznak az életünkbe, tesznek hozzá egy-egy darabot. Aztán megint mások jönnek, új részleteket, mozzanatokat, darabokat, érzelmeket, hangulatokat rakva az életpuzzlebe. Néha föladjuk, nem találjuk az újabb részleteket, nem tudjuk, mit kellene odatennünk ahhoz, hogy teljes legyen a kép, máskor új körülmények, hatások nyomán új lendülettel fogunk neki. Sokszor érezzük, életünk darabokra hull, máskor reménykedve azt látjuk, lassan alakul a kép, jó úton járunk. Befejeznünk azonban magunknak kell. Segítséget kérhetünk és kérnünk is kell, de az utolsó darabok helyét magunknak kell megtalálnunk.

Ezer, többezer, vagy akár csak néhány száz darabos életpuzzlek vannak. Mindegy, melyik a miénk, meg kell vele és érte dolgoznunk. Hát jó puzzlezést!