Vörös Éva – Könnyes Miatyánk

Kaptam egy történetet, belém kapaszkodott, és én hordoztam, mint ahogy a keresztet a zarándokok. Most leteszem azzal, hogy továbbadom. Enikő története ez: az ő nagypéntekje. Még nem az igazi, hiszen túlélte, de komolyságát illetően amolyan főpróbaszerű.

Enikő azon a bizonyos napon kétszer is elmondta a Miatyánkot, mindkétszer ez volt az utolsó mentsvára, egyetlen kijárata az őt megérintő pokolból. De a történetében van még egy „mind a kétszer": magában suttogta csak az imát, félve, hogy mások meg ne hallják.

De hogy az elejéről indítsam a történteket: Kolozsváron vagyunk az intenzív osztályon. Enikőt egy életveszélyes hasi műtét után tolták be ebbe a 16 ágyas szobába, ahol a fekhelyek közt alig fél méter volt. A betegek többségéből csövek lógtak ki, éjjel-nappal égett a villany, jajgatás, hörgés hallatszott, férfiak, nők, öregek, fiatalok feküdtek vegyesen„ömlesztve". De hogyan: kitárulkozva, kivetkőzve szeméremből, emberi méltóságból, mert nem akadt, aki betakarja, rendezze a fájdalom-csillapítóktól, nyugtatóktól elkábítottakat. Ha csak a rokonok, ismerősök meg nem tették, már akinek volt látogatója.

A középkorban így ábrázolhatták a pokol tornácát, azonban ez az intenzív osztály most inkább egy abszurd drámát idézett, nélkülözhetetlen kellékével, a bohóccal. Adott esetben ez egy idős érelmeszesedett férfi volt, az egyik ápolónő apja, akit a kórházi személyzet - jobb híján - itt tárolt. Az agg szülő már nem nagyon tudta világát, azonban az elmebajával egyfolytában magára vonta a figyelmet, elterelve azokról, akik némán vagy zajosan az életükért küzdöttek.

Akárcsak Enikő is, aki mozdulatlanul feküdt, olyanformán mintha egyre távolodna az élettől, kába, fájdalom kaszabolta teste a senki földjén lebegett. Környezetéből alig ért el hozzá valami, kivéve az, amikor egyszer csak megállt a halál – nem közvetlenül Enikő mellett -, hanem két ággyal odébb. Egy székely férfi, amolyan hatvanévesforma vasutas, aki előző nap még fent járt, az ágyát rendezte, igaz sokat jajgatott, most azonban hosszan köhögött, vért hányt, aztán egy utolsót hörgött még, majd utána csend lett. Meghalt. Enikő hallotta, hogy mások kiáltottak az ápolóért, de senki nem mozdult. A lábadozó betegek egy része pedig harsányan kacagott az elmebajos öreg legújabb bolondériáján. Enikő az élete során tapasztalta már, hogy a nevetés is fájhat, de hogy ennyire? Egy test tőle két ággyal odébb kihűlő félben, az elhunyt lénye, lelke véglegesen szedelőzködik, és senki nem búcsúztatja?

A kórteremben hosszú ideig nem történt semmi, csak a többiek mókázása hallatszott. Enikőben már kívül-belül annyira fájt minden, hogy nem bírta tovább. Valahogy felkászálódott a fekhelyéről, úgy tett, mint aki WC-re akar menni, s megállt az útba eső halottas ágynál, s addig kapaszkodott a támlájába, míg el nem suttogta a Miatyánkot. Erejéből mindössze ennyi szentségliturgiára futotta. Meg aztán, ezt volt az ő lázadása a környezetével szemben. Még soha nem fogalmazódott meg benne ilyen tisztán, hogy nem szabad a halált nem észrevenni. Engedni kell, hogy az csináljon velünk valamit. Például azt, hogy fájjon. Mások azt hitték, azért csorog a könnye, mert nagyon érzékeny neki még a műtét okozta seb. Pedig ebben a fájdalomban volt valami szép is.

A bibliai István halálára gondolt, aki a megkövezése gyötrelmében a megnyílt égről beszélt. Aztán pedig arra a Saul nevezetű fiatalemberre, aki ezt végignézte. Látszólag nem történt Saullal semmi, miközben őrizte az elitélt ruháit. De ez az élmény elkezdett dolgozni benne. Talán akarva akaratlanul Saul is bepillantott ebbe az István vértanú-féle megnyílt égbe. Azért is lehetett Pál apostol belőle.

Enikő úgy érezte, hogy ez a tőle alig egy méterre lévő kényszerű halál-közelség ismeretlen tájékra hívta. Mintha közelebb lett volna hozzá abban az órában a menny, mint a föld. Jó lett volna most egy ismerős kéz, amibe belekapaszkodhatott volna, és valamiféle Ige, ami világosságot gyújt ebben a besötétülésben.

A betegek órákig feküdtek az elhunyttal, míg valaki odajött, lefogta a szemét, letakarta egy lepedővel. Egy meggyújtott gyertya is előkerült valahonnan, majd leltárba vették – mustrálgatva – az elhunyt holmiijait. Mikor a köntösén kezdtek el vitatkozni, hova is tegyék, Enikő számára egyszerre passió szagú lett a kórterem. Őt nagyon felháborította az is, hogy másnap, amikor az elhunyt fia megjelent, és kérte, hadd nézze meg a halottat, sokáig várakoztatták. Tőle kérdezte meg a gyászoló, hol feküdt az édesapja. Miután megmutatta, a férfi megrendülten, hosszan nézte az üres ágyat. Azután sarkon fordult, és kiment.

Ez a jelenet is megérdemelt volna egy könnyes Miatyánkot, de Enikő nagypéntekjénél maradva a második imát éppenséggel az ortodox pap látogatása váltotta ki belőle. Akkorra már elszállították az elhunytat, késő délutánra járt. Enikő csak arra lett figyelmes, hogy hirtelen nagy csönd lett, s még a lóti-futi ápolók is ájtatosan összetették a kezüket. A belépő pap - a neki átadott névsorból - felolvasta a betegek nevét, és elhadart egy imádságot, majd elindult az ajtótól. Enikő rémülten figyelte, amint a pópa egy arany pánttal és kereszttel a kezében egyenesen az ő ágya felé tartott. Ösztönösen csúszott a takaró alá, valahogy nem ilyen támogatásra vágyott. Az egyházi szolga pedig az ágyára helyezte az arany pántot, - alig-alig tudta kibetűzni a nevét a kartonjáról -, majd felszólította a többieket, hogy érte mondják el a „Tatăl nostru-t". Enikő érezte, hogy most mindenki őt irigyli ezért a kitüntetett figyelemért, mégis ő egyfajta tehetetlen haragot és megszégyenülést élt át. Lehet, hogy ő néz ki most a legramatyabbul itt a kórteremben, maga sem tudta még, hogy előtte van-e a halál vagy most már mögéje került, de az volt benne: ha el is kell távoznia, hagyják itt legalább reformátusul kiszenvedni. Mert ezt a kórházat mégis csak az ősei építették... Azután keserűségében és fájdalmában, ott a takaró alá süllyedve hangtalanul belekezdett a Miatyánkba. Magyarul. Közben csorogtak a könnyei, mert valami nagyon elkezdett sajogni benne. Ami fájt, az már nemcsak az ő, de a népe, nemzetisége nagypéntekje is volt. Szentül megfogadta, hogy amikor majd véglegesen Odaátra kerül, abba az igazi Mennyei Otthonba, akkor ő a megérkeztekor csakis „Békesség Istentől"-t fog köszönni. Aztán eszébe jutott, hogy az „Áldás békesség" mintha az alkalomhoz illőbb lenne. Ezzel feladta a leckét magának, mert nem tudta eldönteni. Nyitva hagyta a kérdést tehát, mint annyi mást még az életében. Gondolkozott még ugyan rajta egy darabig, azután békésen belealudt. Azért még nem örökre.

Enikő hazakerült a kórházból. Igazán ma sem tudja, hogy ott az intenzív osztályon szabad volt-e az, hogy olyan rosszul essen neki a „Tatăl nostru", de valahogy már nem is ez a lényeg. Mindenesetre a Miatyánkot - amikor csak teheti – hangosan mondja. Az ott megélt halál-közelség, azonban változtatott rajta. Kicsit többet ért abból az igazi Nagypéntekből. S amikor visszagondol az ő nagyhetére, úgy érzi, mintha az intenzív osztályról – a behegedt vágásokon túl - a lelke mélyén magával hozott valamit: egy odaátra nyíló kisablakot. Ennek a párkányára olykor – lélekben - kikönyököl, és halkan dúdolni kezdi: „nincs már szívem félelmére, nézni sírom fenekére..."