Dr. Enghy Sándor – Halál utáni élet (2)

Okosak voltak a régiek! Ők sokkal egyszerűbben gondolkodtak, mint mi. Ez megmutatkozott abban is, ahogy az életet látták. Tudták ők, hogy az életnek van ellensége! Meg is tettek mindent azért, hogy amennyire rajtuk áll, védjék az életet. A halállal nem sok mindent tudtak tenni. Tudták, hogy lezárja az életet, és az ember előbb-utóbb vesztes marad a halállal szemben folytatott harcban. Ez a tény azonban felelőssé tette őket az életért. Hiszen ha az megszűnik a halállal, akkor azt csak addig élvezheti az ember, ameddig lehet!

Az élet az Ókor embere számára nem volt gazdátlan. Aki azt kapta, ajándékot kapott, s mindezt azért, hogy örüljön. Aki nem örült az életnek, az istenkáromló volt, hiszen visszautasította azt, amit kapott. Az élet örömei ahhoz a forráshoz kötötték az embert, amelyből az élet fakadt. Ahová az a forrásvíz eljutott, ott virágzott az élet. Szükségszerűen! Mint a sivatagban az oázis. Mert hát lehetetlen, hogy ne különbözzön a sivatag az oázistól! Hiszen a víz életet jelent a sivatagban és ennek megvannak a maga jellemzői, szemben mindazzal, amiből a halál levegője árad. Ennek az életfelfogásnak következményei voltak a halálra nézve. Az volt a nagy vízválasztó, mely elszakította az embert az élet forrásától. Nem voltak ők nagyképűek! Erről azok a körülmények is gondoskodtak, amelyek között éltek. Technikai lehetőségek híján kiszolgáltatva a természet erőinek, tudták, hogy az élet nincs a hatalmukban. Könnyen bebizonyították az életellenes erők, mennyire nincs az élet - az ember hatalmában!

Ebből viszont az következett, hogy az élet nagyobb kezekben van és azzal nem rendelkezik az ember. Ezért vigyáztak ők annyira az életre, mert tudták, hogy az nem az övék. A máséra pedig illik vigyázni! Ez a vigyázás, felelősséget jelentett. Nem létezett gazdátlan élet. A halálnak kiszolgáltatott élet problémája nem a pusztulás keserűségéből fakadt, hanem a szakadék tudatából, az életet jelentő közösség felbomlásából. Nem az élet lezárása volt a halál problémája! Nem is a halál utáni élet hiánya! Tudták, hogy az élet úgyis nagyobb erők összefüggésében zajlik, függetlenül attól, milyen keveset tud arról az ember.

A régiek számára a halál keserűségének oka nem egyszerűen az élők közösségétől való elszakadásban rejlett, s nem is abban, hogy nem volt élet a halál után, hanem abban, hogy el kellett szakadni az élet forrásától. Egy személyes kapcsolat megszűnése jelentett halált.

Persze mi már egészen más világban élünk! A mai gépies világ személytelenné válik az élet minden területén. Ezért alakul át az élethez való viszonyunk. Személyes kapcsolataink megüresednek. A mai világ kegyetlensége nem csupán érzéseinket öli ki szívünkből, hanem átalakítja a halálhoz való viszonyunkat is. Többet tudunk a világról, technikánkkal nagyobb a hatalmunk is. Nehezebben vesszük tudomásul, hogy nem uralkodunk a halál erői felett. Az élet forrásáról sem hisszük el, hogy oda is kiárad, ahol mi azt nem érzékelhetjük - korlátaink miatt. Az élet forrásához való személyes kapcsolatunk is kérdés. Mi maximum ehhez a világhoz vagyunk képesek kötődni. Ide is lélektelenül, ezért nem lelkesíthet bennünket az élet sem, s nem engedjük magunkat elragadtatni az élet forrásából fakadó áradattal sem, mely ott is éltet, ahol mi csak a halálra gondolunk.

Boldog, aki rájön, hogy az élet nincs a hatalmában, s addig keresi az élet forrását, míg a halál fölött diadalmaskodó élet vize utat nem nyit magának, - mindent elsöprő áradattal - az életre!