Dr. Enghy Sándor – Tisztesség (2)

Kinek van joga tisztességről írni, vagy szólni? Ez egy elsőkénti tisztáznivaló ahhoz, hogy bármit is merjen az ember - e témában mondani. Egy egészen biztos: nem azért van jogom tisztességről való véleményemet nyilvánosságra hozni, mert ehhez elég tisztességes vagyok. Hanem, mert van némi tapasztalatom és látok egyet s mást a világ tisztessége felől.

Mi tagadás - kétségbeejtő a helyzet tisztesség ügyében. De talán éppen ez az egyik oka annak, hogy megszólaljak. Mert nem vagyok hajlandó elhinni, hogy már úgyis minden mindegy, vagy már nincs minek, vagy még inkább: kinek? Persze „jót s jól" írni és szólni nehéz. Nem hiszem, hogy én ismerném - ezt a „nagy titkot". De még mindig tisztességesebb belekiáltani a világba, mint hallgatni. „Bűnösök közt cinkos, aki néma!" Aki megszólal, az legalább esélyt teremt a változásra, és hallgatásával nem válik vétkesek cinkosává. Feltéve, ha nem ért maga is egyet a tisztességtelenséggel. Lehet, hogy csak ennyi a dolgom, hogy ezt elmondjam. Hozzátéve azt is, hogy a tisztességtelenség félelmetes károkat okoz. Na, nem rövidtávon. De sok kicsi ezen a területen is sokra megy - és a mennyiségi változás, (előbb-utóbb) minőségibe megy át.

Pusztán az a körülmény, hogy hozzászokunk ahhoz, hogy apró tisztességtelenségek veszik körül az életünket, egyszerűen kiölheti belőlünk a tisztesség iránti érzékenységet. A vágyat nem - legalábbis eleinte. De aztán olyan mélyre süllyedünk, hogy olyan távolságba kerülünk a tisztességtől, mint az otthonról elkalandozó gyermek, aki végleg elveszíti a hazavezető utat, úgyannyira, hogy már fel is hagy annak keresésével, mert egyszerűbbé válik számára - egy más miliőben való berendezkedés. De sokszor elmondjuk azt, - amit igazol is az élet, hogy mindent meg lehet szokni. Tele van a világ olyan példákkal, amelyek azt mutatják, hogy az emberi szervezet milyen szélsőséges körülmények között is képes akklimatizálódni.

Tisztességtelenség kérdésében is - talán csak azzal kezdődik romlani minden, hogy játszunk egy gondolattal, aztán játszik velünk a gondolat. Játszva tanulunk, amíg valami egészen természetes nem lesz. Ami már fel sem tűnik, mert magától megy, sőt végül már nem is alanyai leszünk már az eseményeknek, hanem tárgyai. Mert amit annyira szerettünk volna, hogy velünk mások jót cselekedjenek, azt mi türelmetlenül nem a mások javára, hanem a magunkéra tettük. Csakhogy - mindeközben önzővé váltunk és egyedül az vált fontossá, ami velünk történik. Erre mutattunk rossz példát, ezért lett mindenkinek a legfontosabb mindaz, ami vele kapcsolatos.

Miközben a nekünk „kijáró" tisztelet és tisztesség megkövetelésével voltunk elfoglalva, eközben elveszett az a tisztesség, mely csak a magunkon kívül létező normákhoz való illeszkedésből fakadhat.

Mint ahogyan - a szülő iránti tiszteletben megnyilvánuló, hőn óhajtott tisztességet is - csak a tettek következményeiből levont tanulságok normája szerinti élet teremtheti meg...