Gere Gábor – Önbecsülés

Mai világunkban az emberek önbecsülésével gond van. Bármely pillanatban elveszíthetjük állásunkat, s rádöbbenhetünk arra, hogy a társadalom számára semmit sem érünk. Ennek az a következménye, hogy oly sok ember nem találja a helyét, lecsúszik, a társadalom perifériájára kerül. Ebből aztán következik az alkoholizmus, a kábítószerezés és az öngyilkosságok, s még oly sok minden rossz. S az ember nem tud magához egy jó szót mondani.

Az ember nem ér semmit, ezt hirdeti a társadalom, a média, s ezt nagyon sokan el is hiszik. Aki így ítéli meg magát, annak a környezete is sérül, egy olyan családban ahol az édesapa, vagy az édesanya így gondolkodik önmagáról ott a gyermekek is megkeseredettek, s hasonlóan önbecsülés nélküliek lesznek.

Megdöbbentő, hogy mindez mennyire látszik a fiatalokon, hosszú éveket ülnek az iskolapadban, s rá kell döbbenniük, hogy mindez felesleges volt, a diplomájuk, képzettségük egy fabatkát sem ér. Valójában ez a világ helyes rendje? Valóban emberi életeknek kell tönkre menni, magukat a nullával kell egyenlővé tenni?

Az ember beugrott a mókuskerékbe és nem tud kiszabadulni, csak hajtja, és hajtja, de nem jut sehova. A baj akkor kezdődik, ha kezd rádöbbenni, hogy mindent feleslegesen tesz, s ha ilyenkor nem jön valami külső segítség, biztatás akkor mindennek vége. Sokan úgy gondolják, hogy nem adnak bele mindent, s talán az ő hibájuk, hogy nem jutnak egyről a kettőre.

De minden ez ellen küzd, a reklámok meg akarják mondani, hogy mire van szükségünk, a munkahelyeken az embereket, inkább, mint robotokat használják, s nem úgy mint kreatív, gondolkodó lények.

Mit tehetünk, van-e ebből kiút? Az önbecsülését vesztett ember vajon vissza találhat-e? Sokat segíthet, ha elindul a szekér, önbecsülése annak az embernek van, akit becsül a környezete. Éppen azért az önbecsülés, és a megbecsülés szorosan összetartozik.

Ha nem lesz változás, s a társadalom nem keres kiutat, akkor egyre nagyobb problémákkal nézünk szembe.

Nem igaz, hogy az ember ennyire nem érne semmit. Nézve és vizsgálva ennek a világnak az élővilágát, még mindig azt láthatjuk, hogy a legmegbecsültebb élőlény az ember. Az ember képes arra, hogy szeressen, hogy gondolkodjon, s beszéljen. Mindez mindennél többet jelent.

Ebben a világban különlegesen meg van becsülve az ember, minden élőlénynél több, s ennek a világnak a rendjében a legfontosabb helyet foglalja el. Ezt nem szabad elfelejtenünk. Az önbecsülés a megbecsülés következménye, a környezete által meg nem becsült ember, magát sem becsüli. Ha kimegyünk az ajtón, s a városban sétálva elesett emberekkel találkozunk, akkor próbáljunk feléjük jó szóval és megbecsüléssel fordulni, hogy az önbecsülésük éljen, s ne haljon meg teljesen.