Szalay László Pál – Beágyazva életünk meséjébe

A tűnt idő a repedezett sziklafalon bukik alá. A sirályok gyászéneke, a tenger marta köveken szétmálló percdarabkák felett egy-egy könnytapasz. Húsba vésett barázda ez a javából, ha nyomában vér nem is serken. Szemcirádák, tarvágások, homlokárkok, s mindaz mi körülöttük elsuhant, mögöttük megfogant. Miközben kifelé vonulok az adott percből, hallom gyermekkori játszópajtásom frappáns összegzését: „De csúf öregember lett belőled." A gyermeki burok lemállott, de vajon történt ezalatt más is velem? Ó hány hanyagul elkoptatott kilométer, cipő és barátság maradt el mögöttem. Mintha a mindenkori jelen nem lenne teljes. Feszítek még rajta, tágítom, de ezzel együtt figyelmem fókusza, aktuális jelenlétem végérvényesen megváltozik.

Fészkelődöm, vagy mondhatni göröngyöket taposva, ösvényeket lépésimhez szelídítve, úton vagyok. Németh Gábor az ősi almafától indul, ami alatt egykor bölcsője ringott. Szeretné megérteni lényének egy előle eltitkolt jegyét, zsidóságát. Újra lapozva a regényt, hallom a hangját és nézegetem a rajzot, amit neveink mellé kanyarított nászutunkon: Ibolyának és Lacinak szívből. Pula elhagyatott Művelődési Házában ülve az életem történtében főszereplő vagyok, miközben Gábor, a szerző 45 év történését tenné a helyére. „Nehéz és veszélyes élet a proliké, mártírúm és vállalat, ám a végén meghozza az üdvösséget... Proletárok voltunk valamikor? Most meg már nem? Zsidó prolik? Akik most már se nem prolik, se nem zsidók? Akik már akkor ministráltak? De hát a nagyapám alapította a Kommunista Pártot." Kibogozni való akadt Németh Gábornál és találni néhány holmit a padláson felénk is. Hogyan kerülhet egy élet a helyére, csakis visszafelé tekintve van erre esély?

Petőfi közismert és mindannyiunk által szavalt verse, a Füstbement terv épp rögzíti az idő nyargalását, ahogy suta kézéből kicsusszan. A mi feladatunk nem a zabla szorongatása, sokkal inkább az, hogy a történetünkbe végre megérkezzünk. Ez teszi ünnepé a költő számára a mindennapi eseményt: „S a kis szobába toppanék... Röpült felém anyám... S én csüggtem ajkán... szótlanul..., mint gyümölcs a fán." Az el nem választható, csak időlegesen távolkerült részek újra egymás partjait nyaldossák. Az apró részletek áldott összjátéka a megismételhetetlenség derengésébe vonják az eseményben osztozókat.

Dylan Thomas gyermekségéről írt memoárjában, még árnyaltabb képet rajzol az egyértelművé és beteljesüléssé nemesedő pillanatról. „Egy percig még a kicsi, összefagyott, pisze orrú meseköltő voltam, aki halálra rémülten ácsorgott a sötét utcácskában, merev ünneplőjében...de a másik percben már én voltam az eltűnt királyfi, aki ízléses városi öltönyben tér haza a boldog rokoni körbe, s most itt áll, történetei biztonságos középpontjában és hallja, hogy az óra meghirdeti érkezését."

Észrevesszük, kitűnik a zajló, harcos, kusza jelenben, hogy épp ott vagyunk, ahová vártak minket. Nem is gondoltuk, hogy van olyan, aki titkon szurkol beérkezésünknek, aki már korábbról figyelte elkötelezettségünket. Balog Zoltán miniszter szerint: „Azok az igaz tettek, amelyeknek a jutalma önmagában van. Amikor az ember tejes személyiségével benne van abban, amit tesz, és nem kacsingat, pislog kifelé, hogy jön e már a megérdemelt elismerés." Miközben e szavak a Művészetek Palotája színháztermének levegőjében, vigyázzállásban sorakoztak, arra gondoltam, az igazi kitüntetés, ráérezni a saját történetünk ízére. Akkor a távozás és érkezés között felgyűrődött idő végre kisimul. A dolgok a helyükre kerülnek, és egy korszak labirintusának kijárata felpattan.