Turcsik Ferenc – Sokkoló katasztrófák

A világ olyan sokféle dologgal van tele, hogy az ember csak csodálkozik a sokféle hír hallatán. 20 vagy 30 évvel ezelőtt, még minden sokkal nyugodtabbnak tűnt. Nem csak azért, mert az akkori érában még sok mindent elrejtettek előlünk, hanem azért is, mert akkor még eleve nem volt ilyen nagy az információáradat. Gondoljunk arra, hogy mennyi minden érhető el akkor, ha mondjuk: bekapcsoljuk a rádiónkat, közben pedig, megy a televízió és a számítógép előtt ülve, internetezünk. Nem, hogy ezt így megcsinálni, de ezt még csak elgondolni is nehéz. Nem véletlenül. Az ember befogadóképessége véges.

Az ember behatárolt, véges lény. Olyan teremtmény, amely – minden lehetőségével együtt is – magán viseli a lehetőségei határát is. Nem vagyunk határtalanok. Ha lehet ilyet mondani: az ember minden szempontból túl jól el van látva... értéktelen dolgokból jobban is, mint az értékesekből, de azért ez utóbbiból is elég széles a választék. A széles túlkínálat pedig, hajlamossá teszi az embert az érzéketlenségre. Egyfajta túladagolásban szenvedünk. Olyanban, amely arra kényszerít, hogy ne szenteljünk túl nagy figyelmet az egésznek, amikor a televízió képernyőjéről nap, mint nap az erőszak köszön vissza, s ráadásul egyre erőszakosabb jeleneteket láthatunk.

Az érzéketlenség és a tűréshatár ilyenfajta kitolása mellett, ezzel egy időben ennek az ellenkezője is tapasztalható, hiszen bizonyos történéseket, mint például a természeti katasztrófákról szóló híradásokat, úgy nézzük, hogy teljesen odaszegez a karosszékünkhöz. Igazából érdekel, mert lesújt és mellbe vág. Egyszerűen kérdéseket szegez nekünk, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni. Mindazonáltal hosszabb távon itt is igaz az előbbiekben említett kettősség. Ezt igazolja az a híradás, amelyet valamikor az elmúlt hetekben hallottam, amely szerint az ilyenkor megélénkülő adakozási kedv gyorsan hanyatlik..., megtoldva azzal, hogy a felajánlott adományoknak csak egy töredéke ér célba.

Úgy összegezhetjük az imént elmondottakat, hogy a szörnyűségek, katasztrófák, amelyek mindennapjaink részeivé váltak – rámutatnak az ember határaira. Arra, hogy egyáltalán nincs minden felett hatalmunk. A másik oldalon viszont az is igaz, hogy hajlamosak vagyunk ezeket a figyelmeztetéseket csak rövidtávon szem előtt tartani, és később nagyon könnyen elfeledkezni róla.

Vajon az, ami ennyire rémisztő, miért csak pillanatokra gondolkodtatja el a világot? Vajon, ami elgondolkodtat, egyben miért nem késztet arra, hogy változtassunk az életünkön? Eszerint az élet sokkoló történései, világunk sokkoló katasztrófái még mindig nem elegendőek ahhoz, hogy rájöjjünk arra: határaink vannak, és megpróbáljunk önmagunkon túlra tekinteni...