Kovács Józsefné – Életfilozófiák (1)

Indulni kellene. Csak menni, de lehet, hogy elmenni. A közelségért. A távolságért. Mégsincs, ami vezéreljen. A láb nem mozdul, vagy csak éppen tétova lépéseket tesz. Várnak, nem várnak, úgyis mindegy.

Maradni kellene. Valakinek ez fontos lenne. De a lábak szinte szaladnak a maradás felelőssége elől. Úgyis mindegy.

Meg szólni kellene. A szavak vigasztalhatnának, taníthatnának, talán simogatnának, elgondolkoztatnának. A száj mégis zárva marad, nehogy viselni kelljen a következményeket. És úgyis mindegy.

Vagy hallgatni kellene. Meghallgatni, elhallgatni, végighallgatni. De a szózuhatag elkergeti a csendet. Nehogy, utána – véletlenül – elfogyjanak a szavaink. Úgyis mindegy.

Tanulni kellene. Emberséget, törődést, élni tudást. Mégis, – mindegy, ha a boldoguláshoz mindezek nem elegendőek.

Tanítani kellene. Átadni a tudást. Mindazt, ami által – úgy gondoljuk –jobbak lettünk. Az ismeretet, amivel többek lettünk. De nem lehet tudni, lesz-e, aki hallgatja, akkor meg mindegy, hátha megteszi más...

Látni is kellene. A mellettem lévőt, s a távoliakat. De a szem bezáródik. Túl sok energiát emésztene fel a látni tudás és úgyis mindegy, hogy én látom-e, vagy más...

Tenni is kellene. Kis dolgokat, amelyek kevesek számára láthatóak, legföljebb – érezhetők. Ám, ha látványosat, nagydobra vertet nem lehet, a többi úgyis mindegy.

Várni kellene. Kivárni. Megvárni. De ami nem ma az enyém, az már nem is számít.

Mindig az a mindegy – a minden mindegy...

Még mindegy, és már mindegy. Élet – célok nélkül, élet – felelősség nélkül, élet – értékek és mértékek nélkül. Mert Még nem számít. Mert Már nem számít.

Egyszer itt, egyszer ott..., egyszer így, egyszer úgy – oly mindegy...

Minden lépés, minden szó, minden tett: még nem mindegy..., már nem mindegy...

Pedig az életben – ugye, tudjuk jól ­– semmi sem Mindegy...