Fehér Norbert – Jóságunk viszonylagossága

Jóságunk tükörbe állításának egyszerű módja az, ha megvizsgáljuk, hogy mennyire felelünk meg bizonyos normáknak. Jó érzéssel szoktuk nyugtázni, hogy én betartom a törvényeket, nem cselekszem semmit a közerkölcs ellen, sőt még a tízparancsolatot is úgy-ahogy betartom. Tehát jó vagyok. Szeretjük magunkat könnyen betartható törvényekhez igazítani, hiszen ott van bennünk a vágy, hogy elmondhassuk magunkról: én jó vagyok.

Jóságunk normákkal való igazolása azonban talán még veszedelmesebb, mintha csak önámító módon a másik emberhez viszonyítva mondjuk, hogy: én jobb vagyok. Azért veszedelmes, mert a norma rajtunk, embereken kívül áll. A norma egy lefektetett szabály, törvény, szentírás, közerkölcs. S ha a normával igazoljuk esetleges önös érdekünket, akkor elszabadul a pokol. Ezen az úton születtek meg olyan fogalmak, mint a szent háború, a cél szentesíti az eszközt, a törvény nevében halálra ítélem, – és sorolhatnánk tovább.

Mindez azért tud ilyenné fajulni, mert a norma lefixált dolog, ennél fogva szűk látókörű, rugalmatlan. A rideg és embertelen törvények sokunk életét keserítették már meg.

Azonban, visszatérve a saját jóságunkhoz, a normáknak van egy hasznuk: nem csak önigazolásra alkalmasak, hanem önvizsgálatra is. Teszek valamit. Pl.: vendégül látom a barátaimat. Azt gondolom, hogy ez jótett volt, azonban van olyan norma, amely azt mondja, hogy ez természetes, de vajmi kevés ahhoz, hogy igazán jó lehessek. Akkor lehetek igazán jó – mondja ez a norma –, ha a hajléktalanokat is vendégül látom, ha nem csak a jó ismerősökkel tudok kedélyesen elbeszélgetni, hanem a megvetett emberekkel is. Ez a norma arra tanít, hogy a jóságnak nincsenek felső határai. Nem lehet azt mondani, hogy én ma is tettem jót, ennyi elég is volt mára. A jó cselekvése csak akkor vezet el az igazi, s talán elérhetetlen jósághoz, ha ez már nem értékelgetendő kérdés, – hanem életforma.

Lehet tehát a normákkal a jóságunkat igazolgatni, de lehet önvizsgálatra is használni. Ez utóbbi mára teljesen korszerűtlen dolog. Mert úgy gondoljuk, hogy az önvizsgálat nem tartozik a sikeres élet felé vivő tényezőkhez. Pedig e nélkül olyanná válhat az életünk, mint a fa, amelynek lassan-lassan elkorhad a belseje, bár a kéreg szállítja még a tápanyagot, de már nincs szilárd váz, amely fenntartaná az egész növényt, és már csak idő kérdése, hogy darabokra hulljon szét.

Nézzünk tehát a nehezen teljesíthető normák tükrébe is, és gyakoroljunk önvizsgálatot, hogy ne csak vegetáljunk, és leépüljünk, hanem éljünk és növekedjünk!